Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Molnár Edit: Pilinszky János

most csinálja meg a fotót, de ha lehet kérnem, a másik oldalamról, mert az a profilom a jobb.

Csend, nem tudtam mit válaszoljak. Csak ültem mellette. Végül is ő törte meg a csöndet, szinte magyarázatként még hozzáfűzte: — Azért kérem, hogy most fotózzon, mert a külföldi kiadóm (a nevére nem emlékszem) új kötetemhez új fotót kért tőlem. Én még mindig csak hallgattam. Felém fordult, teljes testével. — De hát — kérdezte kissé csodálkozva — miért nem fotózik? Magának azért még fizetni is fognak, tette hozzá nyomatékosan. Én ölemben tartottam a fényképezőgépet és nem mozdultam. Tudtam, hogy kinos a hallgatásom. Tudtam, hogy jobb, ha most nem beszélek, mert nyelvemen volt már az, hogy azt mondjam neki: — Nem vagyok holmi vándorfényképész, aki csak úgy kapásból néhány forintért bárkit lefényképez. Lenyeltem mérgemet és néhány másodperc után megszólaltam. Sajnos nem tudok így hirtelenjében rögtönözve portrét készíteni egy költőről. De senkiről sem — tettem hozzá. — Ahhoz meg kell ismernem az illetőt, és egy hitelesebb környezetben kell őt lefényképezni. Láttam, hogy meghökken és talán egy kicsit mintha el is szégyellte volna magát. Akkor már Kondor három éve nem élt. És neki jól kellett emlékeznie arra, hogy azon a bizonyos decemberi reggelen, 1972-ben, én hívtam fel őt, hogy Kondor meghalt.

Igen, álltam a műteremablaknál azon a kora decemberi reggelen, és az járt a fejemben, hogy Pilinszkyt ide kell hívni. Kondor hosszú órák óta halottan feküdt. Arca nyugodt volt. Lábfeje keresztbe egymáson, mint Krisztusé a kereszten. Keze összekulcsolva mellén. El kell búcsúznia Kondortól — járt egyre inkább fejemben. Fél hét után aztán fel is hívtam. Nővére vette fel a kagylót. Döbbenten hallgatta a hírt. Jancsi tegnap elutazott Párizsba — mondta.

Talán 1979 decemberében hívtam fel ismét. Ugye tudja — kezdtem bele mon- dókámba — milyen régen halogatjuk a fényképezést. Igen, tudom. De várjunk még egy kicsit — kérlelt. Mert tudja — tette hozzá halk, csendes hangján — most éppen a depresszió előszobájában vagyok. Amikor néhány hét múlva ismét felhívtam, már másnapra meg is beszéltük a találkozót. Egy februári napon mentem fel hozzá a Hajós utcai lakásba. Hosszú, sötét előszobán jutottam be szerényen berendezett szobájába. öreg nagynénje hozta be a kávét, halkan, csendesen letette elénk a kisasztalra, és olyan halkan ment ki, mint ahogyan jött, szinte észrevétlen volit. Pilinszky sok kávét ivott, kezeügyében ott volt a vízforraló páka, körülötte nescafés dobozai, hosszú beszélgetésünk alatt talán kétszer-háromszor is készíttetett magának újabb adagokat. Én figyelmesen hallgattam őt, s közben szemügyre vettem nagyon szerényen berendezett szobáját. Ágya fölött szép, régi feszület függött, ö fázósan, plédbe burkolózva ült az ablak melletti fotelban. Egymás után szívta a cigarettáit.

Miről is beszélt? Képzőművészetről, irodalomról, a végtelenről, a gyónás és az analízis közti különbségről, a depresszióról, Dosztojevszkijről, Simone WeilrŐl. Hosz- szú és fárasztó, de rendkívül érdekes vallomás volt. Sok mindent megtudtam, hogy hogyan vélekedik az égi és földi dolgokról. Most próbálom felidézni annyi év Után szavait, amik akkor elementáris erővel hatottak rám. Később ezeket a gondolatait megfogalmazta, és mindenki olvashatta is.

De hogy is értelmezte Lucas Cranach Univerzumfáit, szemben a Bruegel Természetfáival? Ahogy ő mondta, itt válik el valami egymástól, az egyik a földi szépség, a másik viszont a végtelent sejteti. És a végtelenről beszélt, hogy a végtelen, ami egy pontban van, de minden pont a középpont és a végtelent nem lehet tagolni. És tudatunk mindössze egy kis zseblámpa, és nem tükör, és csak annyit látunk, mint amennyit ez a kis lámpa megvilágít előttünk. Áttért Dosztojevszkijre, az ördögök című művére. A lelkiismeretről, a rossz lelkiismeretről beszélt, arról, hogy Camus csak a hatvanas években ismerte meg Dosztojevszkij Ördögét, beszélt a modernségről és a divatról. Arról, hogy Dosztojevszkij Csehovval együtt ma nem divat, hanem modern. És beszélt arról, hogy a depressziós elveszíti a tájolás értelmét, és itt tért ki a gyónás és az analízis közti különbségre. A gyónás — mondta — bűnbánat, amit tudatosan vállalunk, az analízis csak a betegségről tájékoztat. Óriási különbség — állt meg egy pillanatra, és hosszan rám nézett. Aztán visszatért ked111