Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Molnár Edit: Pilinszky János
MOLNÁR EDIT Pilinszky János Szokatlan jelenség volt. Amikor belépett az Apostolok eszpresszójába, fekete, divatjamúlt télikabátot hordott, hozzá nagykarimájú fekete kalapot viselt. Nyúlánk, törékeny alkatú férfi közeledett asztalunkhoz. Kondor Béla mutatta be nekem Pilinszky Jánost 1959 telén. Költő — mondta, s a nyomaték kedvéért még hozátette —, méghozzá katolikus költő. Néztem a velem szemben ülő férfit, aki fekete pulóvert viselt, ami hangsúlyozta arcának nemes vonásait, sápadtságát. Szép, meleg barna szemei voltak. Halkan, vékony hangon beszélt. Akkor még épp csak őszült. Egymás mellett ülve külsőre olyan ellentétes típusok voltak Kondorral. De csak külsőre. Mert szellemiekben, gondolkodásban nagyon is értették egymást. Talán versről vagy irodalomról volt szó, nem is tudom. Nem figyeltem beszédüket, inkább szemlélődtem. Lekötött Pilinszky egész furcsa megjelenése. Korábban talán papnak készült — tűnődtem el. Mert akkor úgy nézett ki, mint egy pap, aki civil ruhát visel. Mindössze ennyire emlékszem az első találkozásból. Meg arra a kínos epizódra, hogy egy jobb napokat látott hölgy asztaltól asztalig járva verseit árulta. Pilinszky jól ismerhette, mert arcáról szánakozást és zavartságot olvastam le. És reményt, hogy a „költőnő” elkerüli asztalunkat. De nem. Odalépett, nem erőszakoskodott, csak kérlelte Pilinszkyt, hogy vegyen tőle verset és jelentesse meg. De mindezt gépiesen, üres tekintettel mondta. Egy idegbeteg mániákus fáradt közönyével. Kondorék sajnálkozva néztek utána, amikor tovább lépett és a presszó többi vendégeinek kínálta műveit, ugyanazzal a gépies mozdulattal, üres arckifejezéssel. Pilinszky sovány alakja gyakran feltűnt a Belvárosban. Szinte révedezve, szórakozottan járt. Emlékezetemben úgy őrzöm őt azokból az évekből, mintha nyáron is fekete télikabátot viselt volna. Tudom, hogy ez képtelenség, de a fekete szín akkori énjéhez úgy hozzátartozott, hogy el sem tudtam volna őt képzelni másként. És ugyanakkor öltözködésében semmi különcködés nem volt. Azt hiszem, egyszerűen nem volt pénze, hogy jobb ruhákat vegyen magának. Régi, divatjamúlt holmikban járt. Talán valamelyik nagybácsi régvolt elegáns kabátját viselte. Mindig csak Kondor társaságában találkoztam vele. Nagy beszélgetéseket folytattak, és én, őszintén szólva, nem is mindig tudtam követni beszélgetésük lényegét. De egyszer valami megütötte a fülemet. Hitről, mint filozófiai kategóriáról beszélgettek. Nagyon érdekes volt, mert ilyenféle megközelítésben a hitről még nem hallottam beszélni. Egy vasárnap délelőtt együtt voltunk Gross Arnold akkori műtermében, a November 7. téren. A rajzasztalon kis vonatok futottak körbe-körbe. Kondor és Gross az asztal mellett guggolva figyelték a játékvasút útját. Élvezettel játszottak. Pilinszky a hátuk mögött állt, kissé tartózkodva nézte kettőjük felszabadult játékát, ök játszottak, én meg hol fényképeztem, hol figyeltem a vonatok útját és őket. Szinte még most is hallom hangjukat, ahogy egymás szavába vágva bíztatják egymást játék közben, jól oldalba bökve a másikat, hogy — nézd, most megy át a másik vágányra, látod. De ha akarom, akkor visszafele is tudom csinálni — dicsekedett Gross gyerekes boldogsággal. Figyelj! — kiáltott fel Samu boldogan — most fut be az alagútba. — És futottak, és futottak a csodálatos kis vonatok árkon-bokron, felüljárókon, alagutakon keresztül, körbe-körbe az asztalon, olykor füttyentettek, mikor elhaladtak egy kis piros tetejű szép állomásépület előtt. Ez volt Gross játékországa, csodavilága. Pilinszky mindennek csak szemlélője volt a maga módján. Egy darabig még figyel109
