Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Martos Gábor: "Egy kicsit mindenből kimaradt ez a nemzedék" (Beszélgetés Balla Zsófiával) (interjú)

a közvetlen megszólítás, ugyanakkor a legnagyobb emberi szabadságnak a gondolata szorosan összefügg egy... hogy is fogalmazzam... a transzcendenciához való másfajta viszonnyal. Ezt nem fogadták szívesen. És maga az írásmód is annyira más értékrendet tételezett, hogy kilógott mindenből, ami társadalmilag normaként elfogadott volt; már olyan értelemben, hogy szabályozott volt. Nem az írói társadalom normáiból lógott ki, hanem az agyonfegyelmezett és agyonidomított mindennapokból. Itt ugyanis nemcsak a hivatalos cenzúra működött, hanem működtek a hivatalban lévők „belső cenzúrái” is. Az előttünk járóknak a félelme is közreműködött, meg a szorongásai, hogy gyakran toliunkra kerültek. Vagy egyszerűen megjelentek olyan új kötetek, amelyekkel szemben megmérettettek életművek, és bizony néhányan azt érezhették, hogy alulmaradtak. Persze nyílt támadásokban sem volt hiány: ha nem is névre szólóan, de név nélkül idéztünk közhelyeket, és hát, mi tagadás, emiatt bizony sokan olyan gyűlölettel fordultak felénk, ezt kell mondanom, hogy az a szavaikból még tíz-tizenkét év múltán is előszikrázik. Jellegzetes magatartás, hogy teszem azt engem egy középkorú úr megszólít az utcán és azt mondja, hogy „ti úgy gondoljátok”; ti; vagy „a barátod”, és jól letol valaki másért, valaki jelen nem lévőért. Kollektive tesz személyemben felelőssé, annyira így működött ez. Persze azt sem mondhatom, hogy ez ennyire egyértelmű; minden nemzedékben volt támogatónk és pártfogónk. Ráadásul a mi esetünkben az az ellenkezés, amely minden újnak a jelentkezésével együttjár, egybeesett egy éles, merev, kizáró elutasítással a hivatalosságok részéről. A mi nemzedékünk az, amely soha nem jutott pozícióba. Most, a forradalom után ugyan többen lettek szenátorok, meg főszerkesztők, de csak most először, amikor már negyvenévesek. Nekünk közben eltelt húsz évünk; húsz-huszonöt... Hogy mondjam... Nem juthattunk ösztöndíjakhoz például. Sokan el is kallódtak a mi nemzedékünkből. Nem akarom sajnáltatni magunkat, nem vagyunk „áldozati nemzedék”; van itt most úgyis hirtelen annyi ellenálló, meg hős, meg elkallódott, meg mindenféle.

De az egyszerűen tény, hogy volt egy időszak, amikor minket még túl fiatalnak ítéltek, túl nyerseknek, túl éretleneknek ahhoz, hogy minket küldjenek tanulni, vagy bárhová, azután eljárt az idő, és már túlléptük a korhatárt. Úgyhogy egy kicsit mindenből kimaradt ez a nemzedék. Lehet, hogy ez arra jó volt, hogy közben írjuk a könyveinket az íróasztalnak; van olyan barátom, akinek öt vagy hat kiadatlan tanulmánykötete vagy egyéb könyve hever az asztalfiában. Mit mondjak, ma sem kapkodnak érte a kiadók, pedig a legjobb minőségűek közül valók. Ezt persze most már a mostani kiadók számlájára kell írni. Ami pedig az elkallódást illeti: tényleg nem tudok az előttünk járó nemzedékekből annyi elhallgatott, vagy eltűnt jobb sorsra érdemes embert felsorolni. Nem normális az, hogy ennyi halottunk legyen, ennyi öngyilkos, ennyi elhallgatott, meghasonlott, állás nélkül vergődő, alkoholizmusba menekülő, mint a mi nemzedékünkben. Aminthogy az sem véletlen, hogy ha megszámolod, ennek az egykori körnek legalább a fele, ha nem a kétharmada ma már Erdély határain kívül él. Olyan helyzetbe kerültek, hogy sokan közülük úgy érezték, nem bírják tovább. Ez egy tragikus kérdés, de nem szeretnék szótlanul elmenni, mellette. Óriási veszteség az, hogy ennyien elmentek; hogy a jók közül ennyien elmentek. Az is, hogy most is tömegekben mennek el az emberek. Mégis azt kell mondanom, hogy nem lett volna jobb, ha itt vonat elé vetik magukat, vagy pedig teljesen lezüllve alkoholisták lesznek, vagy neurotikusok, vagy bármi történik velük. Olyan élethelyzetek alakultak itt ki, amelyben nem volt tovább, és ezt meg kell érteni. Ez az irodalom szociológiájához tartozik, és most már az irodalmunk történetéhez. Persze ez nem jelenti azt, hogy helyeselném, hogy bárki elmenjen; de ugyanígy nem is ellenezhetem. Azt hiszem, hogy ezt mindenki csak önmagával szemben döntheti el. Ezért az olyan morális felhívások, hogy menjünk, vagy hogy ne menjünk, nem hiszem, hogy érvényesek. Ez egyéni döntés. Mindenkinek a saját lelke rajta, és emberi joga, hogy ő maga döntse el. Talán erre is gondolni kell, amikor adminisztratív lépéseket sürgetnek a legjobbjaink is - és a legjobb szándékkal —, hogy ezt az exodust megállítsák. Az

1049