Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Martos Gábor: "Egy kicsit mindenből kimaradt ez a nemzedék" (Beszélgetés Balla Zsófiával) (interjú)
A humor és az irónia a ti verseitekben, költészetetekben is minduntalan előtűnik. Tudsz-e még olyan közös vonást mondani, ami ezt a társaságot túl a barátságokon egyfajta szellemi közösséggé is összekovácsolta? Az önreflexiót említeném, az ironikus önreflexiót; a humort és az iróniát nem keverve egyébként össze. Sok mindent el lehetne erről a másfajta szellemi irányultságról, magatartásról mondani. Egyrészt kiábrándultabb, de kiábrándultságában játékosabb is, könnyedebb is. Sokkal többféle nyitást tesz lehetővé. Feltétlenül sajátja a kortárs magyar irodalomhoz és lehetőleg a világirodalomhoz való kapcsolódása. A mi nagy irodalmi élményeink Márquez meg a latin-amerikaiak voltak; többek között. Azt hiszem, ennek is megvan a hatása. És hát persze az sem véletlen, hogy annyira a magunkénak érezzük a kortárs magyar próza jeleseit. Az Esterházy beszéd- vagy írásstílusát például - szinte azt mondhatnánk - mi társalgási nyelvként használtuk. Olvastuk a könyvét, aztán Orbán György - már a kitelepedése után - úgy írt haza - természetesen a szokásos stílusban fogalmazva -, hogy „Esterházy lop”. Ezt illett s-sel ejteni - persze közben egy kis eleganciával jelezni, hogy tudjuk mi, hogy hogyan kell, de hát mi ezt így játsszuk -, és az, hogy lop, ez azt jelentette, hogy ő azt írta meg, amit mi a mindennapi életben beszélünk. Nem biztos, hogy a szerzőre nézve ez nagyon hízelgő, bár szerintem föltétlenül, mert azt jelenti, hogy valami a levegőben volt, valami sokkal fontosabb, mint a mi egyéni létünk és az egyéni kifejezésmódunk. De mondhatnám azt a közvetlenséget, a megszólítás közvetlenségét is, ami különösen a lírára jellemző, bár akár a prózára is gondolhatok - különösen a Bogdán prózájára; Mózes Attiláé bizonyos értelemben epikusabb -, és ennek a megszólításnak mindenképpen világnézeti jelentősége van, azt hiszem. Az egymásrafigyelésnek, a másik ember tiszteletének van benne jelentősége; ez kap hangsúlyt. Nem tárgyként kezelni az egyént. Az individuum megnövekedett szerepe meghatározó a létünkben; már nem a kollektív lény, nem a hangya, nem a küllő a fogaskerekek láncolatában. Nem a mindennek alárendelő kollektivitás; ebből nekünk nagyon keserű történelmi élményünk van. Részben tanultunk az apáink életéből, történetéből is, részben az ő illúzióikkal is leszámoltunk; még ha meg is érintett gyerekkorunkban, mint például engem, vagy egynémely társamat, rendkívül korán kiábrándultunk a kollektivizmus utópiájából. Mi egy másfajta utópiát hajszoltunk; azt hiszem, távolabbra vetettük tekintetünket; nemcsak Párizsra, mint azt Batsányi javasolta nekünk - természetesen oda is, hiszen nekem egyik legnagyobb élményem, hogy eljuthattam Párizsba; ez külön fejezet, hogy mi mennyire igyekeztünk és próbáltunk utazni a szörnyű körülményeink ellenére is -, tehát nemcsak Párizsra, hanem a lehető legnagyobb emberi szabadságra, amelyben más a térérzékelés, más az időérzékelés, és amelyben az írásmű értékét elsősorban annak esztétikai értéke adja. Számunkra ez már rendkívül fontos volt, a mívesség. Említetted az egy másra figyelést, és kapcsolódnék rögtön a mívességhez, illetve az esztétikumhoz is. Ti mindenekelőtt egymás műveiből, vagy ha úgy tetszik, a saját műveitekből ti magatok egymásra figyelve, egymást kritizálva fejtettétek meg a műveitekben lévő esztétikumot. Vagyis létrejött közietek egy egészen másfajta kollektívum, mint amiről az előbb te beszéltél: itt individuumok voltak, de mégis egy nagyon szoros, zárt közösségben. Mi volt az oka ennek a zártságnak ? Az elődök, akikkel te indultál - Csíki, Kenéz, Magyari - akkor már elismert kritikusok is voltak, mégis szinte csakis kizárólag ti magatok tártátok fel a saját körötök tagjai által kiadott műveknek az esztétikumát. Miért nem figyelt fel ezekre a művekre jobban az idősebb kritikusgeneráció? Azt nem mondanám, hogy nem figyelt fel, de az igaz, hogy rendkívüli ellenállásba ütközött a jelentkezésünk. Még az előbbihez visszatérve: ez az egymásrafigyelés, ez 1048
