Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Oltyán Béla: Márai Sándor "korszakváltása"

1. Vallomásos formáról lévén szó, a legszembetűnőbb a hős életprogramjának, önértelmezésének szintje. Ez képviseli az inkvizíció értékrendjét is. Az Erősítő végig azt állítja, hogy a hitküzdelmekben a katolikus egyháznak van igaza, s még genfi visszatekintése idején is „gyötrelemmel” tölti el, ha az általa javított szövegben „eretneki célzásokkal” találkozik. „De nem tehet mást, meg kell élnie.” Jelentésében majdnem tetszelgő lelkesedéssel veszi számba az inkvizíció elveit, módszereit. Valósággal új kézikönyvet szerkeszt az emberek gyanúba fogásának, megfigyelésének, vádolásának, vallatásának, kínzásának és halálba küldésének refinált eljárásairól. A „cél szentesíti az eszközt” világképéről, a Dogma, a Türelmetlenség, a lelki terror Rendjének jogosultságáról.

De mivel indokolhatja ezek után szakítását? Nyilván csak oly mozzanattal, melyben a csalódás eleme az Egész igazságához képest részlegesnek s esetlegesnek tűnik. „Nem azért tettem - írja -, mintha csalódtam volna az Inkvizícióban... Ma sem kételkedem, hogy ez a helyes módszer. Csak éppen abban kételkedem, célra vezet-e? Mert bármily buzgók vagyunk is: „maradhat valahol még mindig egyetlen eretnek... És egyetlen ilyen ember megfertőzi az egészségeseket”. „Félő, hogy amíg egyetlen ilyen ember él valahol; hiába... törjük kerékbe a többit.” (171—172.)

E magyarázat perspektíváján belül formálódik az ábrázolt tárgyiasság azon nagyobb, összefüggőbb egysége, melyben jól megfigyelhető Márai „régi” és „új” jellemzőinek ötvöződése. A történelem terében működő ellenséges erők „tükreként” megjelenő téma; a cselekmény-kibontás ok-okozati szálra fűző, lineáris időgerince; a külső városképek, utcák, szobabelsők rajza; a személyek, a jelen idejű, jelenetezö, párbeszédes szituációk ábrázolásának jellege, a hagyományos realista típushoz látszik közelíteni. Ezzel együtt mindebben, a kritikai realista módszertől el is térő, sajátos absztraháló tendencia érvényesül.

A mesélő megnevezéssel idézi fel a tárgyak képzetét, de testiségük, egymáshoz viszonyított térbeli arányaik bemutatása elmarad. A markáns vonal, szín és plaszticitás helyett, a dolgok sokszor kissé egymásra csúsztatva, az összbenyomás summázó szintjén jelennek meg. Az inkvizíció székházának, a Santo Ufficiónak a bemutatása pl. ekképp történik: „A bútorok másfélék, mint nálunk, puhábbak, világiasabbak - ebben a díszteremben, ahol a Consultore fogadta a látogatókat... Az asztalok zománcos berakása, a székek és pamlagok aranyozott, oroszlánkörmös lábfeje, a szárnyas, színes selyemfüggönyökkel övezett ajtó-ablakok, a porcelán vázákban a virágok - mindez más volt, mint nálunk, Tbledóban, vagy az Escorialban...” (21.)

Nem véletlen, hogy a megjelenítés a szereplők jellemzésénél dúsul legmegfoghatób- bá. Az arckifejezés, a tekintet sugallata, a beszéd tónusa, a gesztusok íve, mint az érzelmi állapot közvetítője, árnyalt életet nyer. A lélektani érvényességet biztosító „reális modor” segíti elő, hogy a magatartásnormákban (gondolatokban, párbeszédekben) testet öltő „elvi sűrítmény” végső fokon ne csak egy hatalmi szerkezet modellizálását, hanem az írói viszonyulás hiteles exponálását is szolgálhassa.

Mindez a mesélőénél tágabb kört bevilágító nézőpontot igényel. Az írói értékrend behatolását a narrátor uralta terepre (formailag) az Erősítő akaratlan elszólásai, a tudatosan vállalt tetteit kísérő belső kételyei, a pontos, de a maga részéről nem következetesen értelmezett megfigyelései, és ösztönös szóhasználatának ironikus csillámai teszik lehetővé, s engedik meg, hogy az olvasó, az egész műben, akár a fiktív hős hangoztatott álláspontjának kritikáját lássa. Deklarált elvei, s nem teljes egyénisége elutasítását, hisz a fenti, árulkodó jelekben éppen az Erősítőnek a fanatizáltság kérgei alá szorított emberi összetevői törnek felszínre. A lelkiismereti érzékenység azon rezdülései, melyek Márai humanizmusával, s „rálátásos”, magaslati perspektíváival csengenek össze. így zenghet fel a többszólamúság az „önmagából” építkező egyes szám, első személyű formában is.

2. A mesélő részéről egyöntetűnek szánt anyag töretlenségét egyébként, az önigazolás eddigi szintjén sem sikerül maradéktalanul megvalósítani. Abban ugyanis

1021