Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Oltyán Béla: Márai Sándor "korszakváltása"

- veti fel az Erősítő hogy valaki mindig kisiklik az inkvizíció markából, nemcsak a módszer, hanem a teremtés lényege is hibás: „kételkedem abban, úgy sikerült-e az ember, ahogy a Teremtő akarta?” „Az ember nem olyan, ahogy a Santo Ufficio képzeli.” S önmagára vonatkoztatva: „Aközéparányost szerettem... De egy napon észrevettem... bennem is felborult a Rend” - vagyis a Dogma parancsuralmi rendje. (171.; 12.)

Mikor pl. a lobogó máglyán gyötrődő Giordano Brúnót nézi, önmagától is mgrettenve érzékeli, hogy számára, „a cölöphöz kötözött ember arca abban a pillanatban... a Mi Urunk Jézus Krisztus megkínzott arcát” idézte fel, „az ember arcát, aki megbocsájtja az embereknek, amit művelnek, de ugyanakkor megkérdezi az Istentől, miért tűri mindezt, ami történik vele, az emberrel, itt a Földön?” Ügy érzi, a lángok az ő bőrét is roncsolják, s mikor eme benyomását - önáltató módon — szokásos bőrérzékenységével akarja magyarázni, belátja: „mintha nem kívül, a bőrfelület viszketne, hanem belülről, a bőr alatt lüktetne és sajogna valami.” (101-106.)

S hogy arcán ekkor nem az eretnek halála feletti diadal, hanem a döbbenet kifejezése ül, azt egy őt szemlélő szavai is tanúsítják. Mikor az Erősítő, meneküléséhez álruhát keres, az „eretnek szöktető” zsibárus így szól hozzá: „ — Láttalak hajnalban - mondta elégedetten, mint egy orvos, aki egyszerű ránézéssel megállapította, mi a baja a betegnek... Tudtam, hogy visszajössz” (álruhát venni). Átöltözésekor már maga is ezt gondolja: „nemcsak a ruhadarabokat vetem le, hanem mást is: azt a valakit, aki ... voltam”. S miután az inkvizíciótól kapott pénzt és könyvet a folyóba dobja, nyugalom szállja meg: „A levegő olyan ízes volt, mint a tiszta bor és a jó lelkiismeret... És minden a helyén állt körülöttem.” (151.; 148.; 141.)

E boldogságérzés persze nem képes nagyobb távon kizárólagosan áthatni lényét. Genf, a protestáns inkvizíció székhelye nem is alkalmas közeg erre. S állapotában, a magárautaltság újfajta felelősségérzete, szorongása is motivál. De a szabadság választásának helyességét és szükségességét soha nem kérdőjelezi meg önmagában. Ami az eretnek szövegek nyugtalanító hatására való ekkori utalásait illeti: ebben, részben még inkvizíciós neveltetésének sztereotípiái; az árulás bélyegétől való félelem; a szülőföldjén maradt hittestvérei iránti tapintat; s egyfajta maradandó Istenhit is munkál. ABiblia szellemével ugyanis nem csak a „ne ölj” parancsát, s az egyén jogait semmibe vevő inkvizíciós hatalommal kerül szembe.

Eltávolodását segítették a szervezet csodált vezetőinek váratlanul észlelt gyengeségpillanatai is. A regény egyik csúcsjelenete —, a Bellarmino kardinálissal folytatott beszélgetés során kiderül, az eretneküldözés e vezénylő tábornoka korántsem oly szilárd figura, mint az elvárható lenne, s öt is bizonytalansághangulatok lephetik meg. (117-130.)

E varázslat akkor szétfoszlik, de tényleges kisugárzása nem. Az Erősítő közvetlen ezután jut végső döntésre. Hiába állítja tehát, hogy pusztán a praktikusság szempontja, a „mesterség” hiábavalóságának tudata vezeti forduló útra. Nem kétséges: a megsértett emberiesség szféráinak még az inkvizítorokban is felsajgó nyomai befolyásolnak elsősorban. (Ezt a hatást erősítik az inkvizíció korruptságáról, az eljárás bizonytalansági tényezőiről szóló híradások is.) A regény világképében e felsajgó humánum igyekszik fő rendezőelvvé tágulni.

Nem könnyen és magától értetődő módon, hisz Márai, a feszültség érdekében végig fenntartja a vibrálást a vitázó végletek között. Az inkvizíció híveinek időnkénti belső megingása nem semmisíti meg e tábor elszántságának monoton szuggesztióját. A műegész szintjén mégsem ez válik meghatározóvá, mert a kérlelhetetlenség szellemének lineáris és felszíni kiterjedését, egy mélységi tagolódás minden szintje és poétikai eleme tagadja.

3. E művészi feladvány megoldását az olvasói ízlésben rejlő lehetőség segíti. A fikció szerint az Erősítő, jelentését, volt társainak íija. Magától értetődő feltételezése, hogy a „büntető eljárásokra” vonatkozó megfigyeléseit egyetértőén fogadják.

A XX. századi olvasó számára azonban (általában) a Giordano Bruno által

1022