Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Egy polgár vívódásai, avagy egy diárium időszerűsége (Márai Sándor: Napló 1943-1944)
történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el, hanem a fórumon’ (159.)- Ebből az áthevült konfesszióból sok minden következik: konzekvensen hirdetett elvek s konzekvensen gyakorolt magatartásformák egyaránt, s az utóbbiakat mindig az előbbiek kormányozzák. Márai feltétlen híve a görög-római, valamint a humanista-liberális kultúrának és eszmekömek (mert e Napló tekintélyes része olvasmánynapló, tudhatjuk, hogy - egyebek közt — Platánra és Marcus Aureliusra, Erasmusra és Benvenuto Cellinire, Goethére és Thomas Mannra, Babitsra és Kosztolányira esküszik), s feltétlen híve a nyugat-európai és a felvidéki polgárvárosokban több évszázada honos értékrendnek. Nem az amorf, barbár indulatainak alávetett tömeg, hanem az öntudatos, rációval élő egyén áll eszmélkedésének fókuszában („... minden emberi ... vállalkozás igazi célja ... az ember maga, a személyiség”: 86., „... az egyén, aki gondolkozni mer”: uo.), az egyén, ki a műveltség tántoríthatatlan tisztelője, mohó befogadója, s ha teheti, gyarapítója is, az egyén, ki a minőség letéteményese és terjesztője („Mit akartam én? Művelni magam, hogy másokat művelhessek; minőséget akartam”: 178.), az egyén, ki a fegyelem bűvöltje („Fegyelem ... csaknem nagyobb élmény, mint a morfin, mint mindenféle eufórikus bódulat, nagyobb élmény, mint a harc és a vita. Fegyelmezettnek maradni és figyelni...: 43.), az egyén, ki a kötelesség fanatikusa („Az élet egyik legfőbb princípiuma a kötelességteljesítés. Legalábbis férfiak számára. A kötelesség több, mint az élet”: 158.) az egyén, kinek etikája a rend („Egy dolgot nehéz megbocsátani: a pontatlanságot, a rendetlenséget. A rend az erkölcs. Aki nem pontos ebben vagy abban, végül nem pontos, tehát nem erkölcsös semmiben”: 129.), az egyén - hányszor s hányféle variációban tér vissza ez! —, ki a középkori céhes mesterek szívósságával és alázatával a munka, az alkotás jegyében szervezi napjait mindhalálig („Minden igazán szenzuális ember a munkában köt ki, mert itt lobog fel a gyönyör felsőfoka”: 81-82.), az egyén, kivel olykor a tökély káprázata incselkedik („Már oly szerény vagyok, hogy beérem a legtökéletesebbel”: 65.) - folytassuk? (Az elitszemlélet és a különbözés parancsa, az autonómia- és a toleranciaelv tisztelete, nemkülönben az erőszak és mindennémű vakbuzgóság mély megvetése - citátumok nélkül is - magától értődik.) Kérlelhetetlenül igényes és kemény, szigorúan puritán, mindenestül polgári értékrend ez, ám e megszenvedett és kiérlelt morál pántolja össze Márai személyiségét, ez szervezi értelmes egésszé hétköznapjait, s teszi életét távlatossá, ennek nevében és jegyében vállalja a gályarabsággal fölérő folyamatos munkát (mindent, még nemi vágyait és borfogyasztását is az alkotásnak rendelve alá: 88—89.), ez teszi képessé arra, hogy ismétlődő bombariadók idején is olvasson és kéziratain, készülő művein dolgozzék - s csak ez jogosítja föl, hogy a világháború poklába hullott korának, hazájának és silány kortársainak ne csupán tanúja, hanem bírája is legyen. Hű tükör és indulatos vádirat a Napló, végiggondolja, számba veszi, elítéli a Horthy-korszak negyedszázadának, — ö mondja így (pl. 292.) - a „keresztény, nemzeti” kurzusnak megannyi bűnét és mulasztását. A háború okait nem firtatja Márai, kilátásaival viszont tisztában van. Tudja, hogy e katasztrófa nem a nép akarata volt - egy „... vak és becsvágyó...” klikké csupán (146.), gyakorta mondja: országunkon csak a „csoda” segíthet, döbbenettel fogadja a német megszállást (148.) és a Szálasi-szégyent (241.), undorítja az intézményesült antiszemitizmus (55., 69., 151. stb.), felháborítja a gettók és a deportálás gyalázata (153-157., 160., 187., 228., 242-244. stb.), szűkszavúan jelzi: menti zsidó barátait (228., 271.), ámbár a zsidóság vétkét (a műveltség felhígítását) is szóba hozza (221-222.) Fasisztákról és nyilasokról, Hitlerről és Mussoliniról csakis a megvetés hangján beszél, mélyen elszomorítja az emberi olcsóság, a „bujkáló ország” látványa, a legkeményebb kritikát azonban a Horthy-korszak borru'rtsága és rövidlátása, bűnösen koncepciótlan politikája kapja tőle. Csődbe jutott a nemzet (197.), mert módszeresen leszoktatták az európaiságról, a művelődés, a kultúra, a minőség igényéről (121., 178., 195-196., 238-239., 267. stb. stb.), e berendezkedésen múlott, hogy nincs demokratikus magyar polgárság (123-124.), az elit rejtőzik és fáradt (157.), az úgynevezett középosztály pedig 1016
