Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából III. Az elhúzódó korszakváltás

csoportos kiállításon szerepeltek művei külföldön is. 1959-ben Carrara város szobrászati nagydíját nyerte el. 1966-ban a Velencei Biennálén, 1971-ben a budapesti Nemzetközi Kisplasztikái Biennálén szerepelt. 1971-ben jelent meg önéletrajza „Visszanéztem félutamból” címmel, 1979-ben pedig „A toronyból” címmel művészeti írásait adta ki. 1954-ben Munkácsy-díjat, 1957-ben Kossuth-díjat kapott. Később „Érdemes művész” és „Kiváló művész” címmel, majd 1976-ban a „Szocialista Magyarországért” érdemrenddel tüntették ki. Ifjúsága színhelyén, Győrben műveiből áttekintő, állandó kiállítás látható.

Borsos Miklós életművében sem az „ötvenes évek”, sem pedig elmúlásuk nem okoztak törést. 56—57 után úgy folytatta a negyvenes évek végén keletkezett, elvont műveinek sorát, hogy a közben faragott realista portrék nem csak zsákutcának, de még kitérőnek sem bizonyultak. A látszólag kétféle gyakorlat művészetében valójában soha nem vált el egymástól, s tanulságaik itt is-ott is kamatoztak.

Sokkal kevésbé ízesülnek az életműbe Borsos köztéri munkái. Néhány korábbi szobor és dombormű után főleg az ötvenes évek végétől mind több megbízással látták el a mestert, aki - elgondolkoztató módon - ezen a területen tőle szokatlan stílusban és formában kereste a megoldást. A pécsi „Akt”-tól (1959) az ugyancsak Pécsett fölállított „Janus Pannonius”-ig (1971) - a példák sorát hosszan idézhetnénk — köztéri plasztikái egy szolid, érzelmileg is visszafogott klasszicizmust képviselnek, ami még leginkább arra a „római iskolás” gyakorlatra emlékeztet, amelynek legkifinomultabb emlékeit Ohmann Béla hozta létre a harmincas években. így például érdemes fölfigyelni arra a több, mint meglepő hasonlatosságra, ami Borsos „Janus Pannonius”- át Ohmann fehérvári „Kálmáncsehi Domonkos”-ához (1938) fűzi. - Ez a hasonlóság annál inkább meglepő, mert Borsos - nemzedékének sok tagjától eltérően — igazából soha sem tartozott a „rómaisok” közé. így a köztéri szobrászatban követett meglepő gyakorlatában ismét annak a láthatatlan imagenak a szinte automatikus érvényesülését kell látnunk, amely évtizedeken keresztül meghatározta városi tereink képzőművészeti képét. Nehéz lenne persze eldönteni, hogy Borsos Miklósnak ebben a köztéri stílusválasztásában mennyi volt a tudatos elem, de az eredmény szempontjából ez nem is lényeges. Mindenesetre ezzel a gesztusával ő is példát szolgáltatott szobrászainknak arra a furcsa „skizofréniá”-jára, amire már korábban is rámutattunk.

Borsos Miklós újabb remek portrésorozatából - „Babits Mihály” (1962), „Németh László” (1968), „Kassák” (1969), „Déry Tibor” (1972) - kiemelkedik a vörösmárvány „Szabó Lőrinc”-fej (1961). A darabos, súlyos formákból épült arc a vállak inkább csak jelzett tömegéből esendő készséggel és szívszorító intenzitással emelkedik a néző felé. A fej megértést kérve billen kissé félre. A negatívban az arcba mélyített szemüveg a tekintet elevenségét és erejét a portrészobrászatban korábban alig ismert mértékig fokozza. — Ezt a technikai „fogást” később sokan átvették Borsostól, de többé senkinek sem sikerült rátalálnia erre az egyszeri és megrendítően személyes kifejezésre. A „Szabó Lőrinc”-fej a költő szellemének és személyes karakterének közvetlen felidézésén túl ismét csak remek példa Borsos művészetének anyagszerűségére is. A kompozíció egészének tömeges megfogalmazása és ezen belül a részletek, minden egyéni íz mellett is, sommás, a lényegre törő megfogalmazása kifejezetten épít a kő legalapvetőbb tulajdonságára, a súlyosság-ra, s ugyanakkor mindig figyelemmel van az adott darab egyedi adottságaira, szemcséire, elszíneződéseire is — mint erre már másutt is rámutattunk.

Az 1959-ben fehér márványba faragott „Vénusz születéséivel Borsos azt a sort folytatta, amelybe az 1945-ös remek „Tbrzó” is tartozott. Ugyanakkor az újabb munka fokozottabban szürreális felhangjával - ami az önálló életre kelő csípő és a fölötte érzéki puhasággal és elevenséggel induló törzs, s a köztük hullámzó kendő látványából, a klasszikusan fogalmazott részletek és a kompozíció egészének bizarr hatású ellentmondásából táplálkozik - már csaknem chiricói hangulatot teremt.

Később ezt a klasszikus ízű szürrealizmust Borsos művészetében ismét a

1009