Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából III. Az elhúzódó korszakváltás

kifejezésben egyértelműbb, költőiségében azonban nem kevésbé intenzív erejű vonulat váltotta föl. Ide tartozik már a „Seilő” (1959) és az 1960-as „Női mellkép medaillonnal” elmosódó arcú kompozíciója, a „Csillagnéző” (1962) holdfényes köve és a „Szirén fej” (1963). Valamennyire jellemző, hogy hasonlóan a negyvenes években született társaikhoz, ezek is a vízmosta balatoni kövek formáját idézik. Ugyanakkor ezeket az új műveket közvetlenebbül köti a „pannon táj”-hoz a magukban hordozott mesés hangulat. A Balaton környékének szemre is gyönyörű, kialudt vulkánokkal, lankás szőlődombokkal övezett tája, a történelmi emlékekben is gazdag Pannónia vidéke már korábban is nem egy írót, művészt vonzott bűvkörébe. Az ötvenes és hatvanas években aztán éppen a szobrász Borsos és a költő Illyés Gyula tudatosan, a történelmi folyamatosságot is hangsúlyozva, mint határozott művészi programot vállalták a „pannón szellem” képviseletét.

Ebbe a „programiba sok minden fért bele; a korai bazaltba faragott fejek tőmondatos egyszerűsége ugyanúgy, mint az ötvenes években vagy később készült portrék realizmusa, s akár a köztéri szobrok finom klasszicizmusa; - a nosztalgikus természetszeretet ugyanúgy, mint az egyszer irodalmias, máskor inkább mitologikus szimbolika. Borsos és művészete számára Tihany a „program” helyszínén kívül a természetközelség állandó élményét is jelentette, mintegy realizálását a „nosztalgiának. Számára — úgy tűnik — az egész programból ez volt a legfontosabb. Ez a „természetközelség” a forrása munkái anyagszerűségének is: az élmény valóságát a néző és önmaga számára is a foghatósággal hitelesíti. Ezért érezzük legelvontabb munkáiból is az anyaghoz kötött élet ragyogását.

Nem ritkák Borsos életművében az állatszobrok sem. Föltűnő azonban, hogy többnyire csak állatfejek kerültek ki vésője alól, s ezekben a fejekben mindig valami szakrális, áldozati jelleg is megfogalmazódik („Lófej”, 1960). Az ilyen és hasonló munkákban a természetközeliség élménye mellett szembetűnően jelentkezik a művésznek a mítosz iránti vonzódása.

Kifejezetten szakrális hangon jelentkezik ez a vonzódás az olyan kompozíciókban, mint a „Canticum canticorum” (1963), a JPieta I.” (1965) és a „Szent” (1964) című márványok. Ugyanakkor azonban ezekben a szobrokban is érvényesül valami nagyon pogány életszeretet.

Ugyanez az életszeretet mutatkozik azokban a művekben, amelyek a születés titkát - ha úgy tetszik mítoszát - igyekszenek a plasztikai formaadás segítségével megragadni. Ezek között is vannak elvontabbak, mint a „Sine nomine” című sorozat (1969-1970), és vannak olyan érzékletes, sőt csaknem érzéki kompozíciók is, mint az „Anyaság” (1970).

Valamilyen módon azonban Borsosnak ezek a szobrai külön-külön és együttesen is adósaink maradnak. A mítosz teljessége helyett ugyanis inkább csak az iránta való nosztalgiát nyújtják. Ez a hiány azonban nem Borsos művészetének erőtlenségéből, hanem egyszerűen a magára vállalt „pannón szellemiség” korlátáiból következik.

Borsos Miklós egész életművében elsődleges szerepe van az anyagok közt a kőnek. Elszórtan készített néhány fa és bronz kisplasztikát, ezek jelentősége azonban alig éri el a kövekét. Annál érdekesebb viszont, hogy az életmű nagyobbik felétől stílusukban és a kifejezés tartalmában is eltérő köztéri szobrait viszont jórészt bronzból öntötte.

A kőfaragás mellett nem kevésbé kedvelt műfaja Borsosnak a lemezdomborítás. - Persze nem véletlenül, hisz ez a műfaj ugyanolyan közvetlen kapcsolatot jelent a szobrász számára az anyaggal, mint a kőfaragás. Ősi módon, a rézlemezt képlékeny aszfaltra fektetve, hátulról kalapálta ki a negatív formát. Gondosan vigyázott mindig, nehogy csorbát szenvedjen a lemez lemez-jellege. Figurális kompozíciói - akár rajzosabb, akár festőibb felfogásban készültek - sosem bontják meg magát a síkot. A megformálásnak ez az anyagszerűsége és ugyanakkor finomsága a kőszobrokhoz hasonlóan az ábrázolás ünnepélyes hangvételével párosult, ami néha már a modorosság határát is súrolja. Legjobb domborításai azonban elkerülik ezt a buktatót.

1010