Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Széles Klára: Egy modern hős (Ibsen: Per Gynt)

„Hű! mennyi burok van itt, töméntelen!

Dehát a magját sehol nem lelem?”

Hol az igazi én - a sok hamis - én között? Nincs, nem létezik, - csak ezek az utánzatok, amelyekben felaprózta.

De hol lehetett volna? — A kis kunyhó tűnik föl, az egyik döntő, elmulasztott pillanat az alapvető változásra. „Kerítés sora fából, / — zár, mely megvéd a manóideák rohamától!” - Annak idején még fölmerült a beismerés, megbánás, újrakezdés lehetősége Solvejg oldalán. Amikor egyszer megpróbálta fölvenni a harcot a manókkal, saját kísértéseivel szemben. „Ó jaj, itt volt Peer császársága, csak itt! - És megfordítani semmi sem segít!”

A feltörő önvád és felismerés még megkapóbb formában testesül meg ezután. Gyereksírás hallatszik, alaktalan gombolyagok gurulnak Peer elé a földön, a tűz-irtotta tisztás gomolygó ködében: saját elvetélt magzatai, s megszólalnak, kórusban:

Eszmék vagyunk, s nem gondolt el agyad.

Nem járhatunk, nem adtál lábakat.

...Tettek vagyunk s megtenni sose tudtál Elhervadunk, aprózva torzítottál...

...Mélyen a szívedben vártuk: megoldod, de ott hagytál, — ezerszer gúzsba kötöttél...”

Peer Gynt percei lejártak, sorsa megpecsételődik.

„A hivatását nem töltötte be.

Selejt. Öntőkanálba vele.” — mondja ki tömören az ítéletet „Gomböntő”. Bűnét éppen növeli az, hogy — lehetne „pityke, szemnek fényes ék / világ mellényén, ámde füled nyomorék, / s ezért jutsz most a selejt kosarába, / ahol gombtested a massza sorsa váija.” (A Gomböntő alakja maga is sajátos felidézése a gyerek Peer teljes lehetőségeinek és eltévelyedésének. Még Aase szólt így, mikor az árverés után rakosgatott: „Nézd, mit lelek itt az ócska halomban! / Öntőkanál. Az. Peer játszott vele régen, pitykét öntött, formált vele szépen. / — Egyszer ebéd közben befutott / Peer s kért az uramtól cinkdarabot. / Cink? Kristian-ezüst, nesze / apja szól — Jón Gynt fia vagy, ezt vésd az eszedbe jól. / Isten bocsássa meg, a szegény uram, / ha ivott, mindegy volt: cink vagy arany?”/

Más mellékjelenet is hozzájárul a kép kiegészítéséhez. Egy temetés tanúja lesz véletlenül Peer. Falujabeli férfit temetnek. Egy embert, aki levágta az ujját, hogy elkerülje a katonaságot. Ez, a társadalmilag megfutásnak, gyávaságnak bélyegzett lépés, itt, a búcsúztató beszédben erényként kerül elő. Mert csonkán ugyan, de fáradhatatlanul dolgozott itthon, gondoskodott családjáról, akikért ezt a szégyent vállalta. Egyszerű, szűk körű, igénytelen életet élt, mégis, „nagy volt, mert önmaga volt teljesen”. Megfelelt feladatának. Ő nem elképzelte, hanem valóban megtette, amit akart. (Peer szömyülködik: „...ilyet! /Gondolni, kívánni, akarni lehet; /de megtenni! Fel sem foghatom ésszel!”/

Bizarr ellenkép Peer mellett ez az „öncsonkító”, aki lényegében egész ember maradt, míg az ép, egészségét megőrző Peer végig, láthatatlanul csonkította önmagát.

Csonkította, mert nem élt igazán. Nem volt jelen a tetteinél, amelyekből összeállt az élete. „Hol volt Peer Gynt egy hosszú életen át?” - döbben rá útja végén, a „Sovány”995