Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Széles Klára: Egy modern hős (Ibsen: Per Gynt)

A megbánás hajdani élményéhez hasonlóan (amikor régen, a kunyhó előtt felrém- lett az igazság) - itt is folködlik a valóság, de csak homályosan.

„Olvastam, vagy hallottam-e már nem tudom: ha valaki a nagy világot megnyeri s én-jét elveszti, nyeresége repedt fejen koszorú éke.

A szólás ilyenforma volt,

és amit mond, az nem koholt.” - S meg is jelenik mindez szimbólumként: megkoronázzák szalmakoszorúval.

Peer Gynt társadalmi pályafutásának groteszk summázata.

S a „társadalmi Peer” váza mögött érdekes kép rajzolódik ki: a Peer-alak társadalmisága. A szerkezet ezt sugallta: voltaképp az első három felvonásban megszületett már Peer Gynt, a következőkben csak tovább mélyülnek az itt látott alapvonások. Jellemfejlődése: jellem-nem-fejlődés. Társadalmi megvalósulása pedig, társadalmi meg-nem-valósulás? Lehet ezt állítani?

Ezen az utolsó ponton különös találatot tapint a paradoxon. Hiszen egyfelől úgy tűnhet: ez a középpontba helyezett „gynti én” a IV. felvonástól kezdve új szituációkban mutatja meg önmagát. A megpillantott, sajátos magatartásforma, társadalmi síkra vetődik. De, ugyanakkor joggal merülhet fel a kérdés így is: vajon nem a korabeli társadalom az, amely rávetítődik Peer-re? Nem éppen a társadalom rejtett szabályszerűségei testesülnek meg ebben a különös, szomorú, groteszk figurában? A gynti jellem, amikor találkozik tágabb környezetével, történelmi feltételeivel, bizonyos karriert fut be. Az eldugott faluban felnövő parasztfiú saját maga kialakította normáival kolontosnak számított. „A nagyvilágban” ugyanezzel a fajta viselkedéssel kitűnően érvényesül. Az önzés, a blöff, a szélhámosság elfogadásra, sőt, sikerre talál társadalma gyakorlatában. így válik pusztán egyedi létezésmódjával típussá is, a kor társadalmának groteszk tükrévé, kritikájává. Sajátos módon nyer így társadalmi jelentést ez a furcsa, hösiet- len hős. Az ajellem, amelynek Jelleme” a jellemnélküliség. Törvénye: saját r>első törvényének megszegése. Öntudata: szándékos öntudatlansága. Ez az esküszegő, megalkuvó, szerepeket váltogató önkénye egylényegűnek bizonyul az öt körülvevő világgal, annak mozgató rugóival.

5. ítélet

Voltaképpen már benne rejlik Peer portréjában. Ö maga a drámai konfliktus, a „hős” és a „sors”. A szerkezet ennek.egyre több oldalú kibontása, a feszültség ön-fel- mutatása.

Az első felvonások (I—III.) teljes portrét adtak, a negyedik kiterjesztette, felmutatta a világos, korabeli (1867-es) vetületet, az ötödik pedig úgy összegez, hogy sejtelmes, homályos képekbe-öltöztetései különös erővel válnak időtlenné.

A summázó Ibsen hangja átfűl, képei átszellemülnek. Emelkedett ünnepélyesség és mély felindultság, dráma és líra ötvözetét teremti meg. Mély felelősségtudat, a mondanivaló ereje, a magávalragadás, hatni akarás sodrása szétfeszíti a megszokott műfaji kereteket. A mondanivaló maga teremti meg kifejeződésének különös, váltakozó költői öltözékeit. Egymást követik az átvitt értelmeket sürítő képek.

Ahagyma: a gynti én egyszerű jelképe. Rétegei: a sok kis „én”, a hamis „én”-ek sora. Sorra lehámozható: az aranyásó, kereskedő, régész s a többi „héj”.

Szerepek, ruhák, amelyeket Peer felvett és levetett, anélkül, hogy ő maga beléjük költözött volna, hogy vállalta volna őket, megvalósulási formáivá változtak volna.

994