Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Gál Ferenc: Balassa Péter: A látvány és a szavak (kritika)
GÁL FERENC Balassa Péter: A látvány és a szavak Hogy ez az írás még aktuális lehet, annak oka, hogy nem egyszerűen egy könyvről szól, hanem elsődlegesen arról a módszerről, mellyel e könyv tárgyát — az irodalmat — közelíti. Arról a módszerről, mely a látvány és a szavak — külvilág és intellektus — viszonyában igyekszik olyan helyzetbe hozni magát, ami már önmagában is megértésnek nevezhető. E törekvéssel az elmúlt évtizedben a legerőteljesebben vetette fel önmaga és a szakma számára a kritika hogyanját. Párhuzamos elméleti és gyakorlati közelítése során a hagyományosan impresszionistának, illetve elméletinek, netán normatívnak elkeresztelt irányzatok, használhatóságuk szempontjából — önmagukban —, egyaránt elégtelennek bizonyultak. Meghaladásukra tesz kísérletet Balassa Péter. Olyan módszer kialakításával, mely a műelemzésben az intuíciót az elméleti tudással ellenőrzi — és viszont. A könyveibe foglalt tanulmányokra, esszékre ez jószerivel kivétel nélkül igaz. Hogy az írások összege mégsem egy „homogén test”, annak oka, hogy figyelmének fókuszába egyre inkább a művek bölcseleti hozadéka kerül, s ezzel párhuzamosan a közvetlen poétikai elemzés aránya, a világképelemzéssel szemben, visszaesik. Az első könyv, A színeváltozás — noha jelzi már a figyelem említett bölcseleti irányulását — domináns Flaubert-tanulmányával mindenképpen erősebben kötődik a hagyományosan elfogadott poétikai elemzéshez. Főleg a magyarországi hatásának zenitjén akkoriban alig túljutott strukturalizmus orosz formalista iskolájához. E tanulmány — konkrét módszertani részeivel — meghatározta a könyv fogadtatását, ennek árnyékában olvasták egyéb írásait. A forma vizsgálataként tehát, melyből azután a gondolkodásmód, az észjárás is megismerhető. Az Észjárások és formákban azután, ahogy a cím is jelzi, megfordul magának az elemzésnek iránya is. Természetesebbé válik, lévén abból a legáltalánosabb megértésből, a legalapvetőbb emberi kérdésekre adott válaszokból indít, melyek az átlagos olvasói befogadás célját, és szerencsés esetben, sajátját képezik. A „Mit is ad, mit is mond nekem e mű?” kérdéséből tehát. Mindezt a formai-poétikai elemzés segítségével — és kontrolljával. És itt rögtön fel kell hívni a figyelmet, hogy nem elkülönült, egymást egyszerűen követő lépésekről van szó. Valamely elsődleges megértési folyamatról, melynek eredménye azután egy normatív, vagy legalábbis általánosnak tekinthető szabályrendszerhez méretik. Mindez együtt mozog. Balassánál az elméleti felkészültség nem lexikális ismereteket jelent, de ezen ismeretek alapján képzett gondolkodást, sőt enélkül igazán csiszolt ízlés sem létezik. Márpedig, a dolgok mai állása szerint Nemes Nagy Ágnes azon gondolata, hogy az irodalmi elemzés fogásai csupán addig hatékonyak, ameddig megfelelő ízléssel rendelkező ember kezében vannak, kétségkívül igaz. Balassa Péter írásai ilyen ember gondolkodását tárják elénk, ennek minden tartalmi-formai következményével együtt. Azt az erőfeszítést, mely a szavakon keresztül ható és tettenérhető bölcselet világfeltáró megértését próbálja a művekre támaszkodva mozgásba hozni önmagának — és nekünk. A fentiek talán már sejtetik, hogy jelen könyv fogásait úgy szelektálja Balassa, hogy írásai egyaránt távol tartják magukat a scientizmustól és attól az oldottabb esszétípustól, mely a Halálnaplók, vagy az utóbbi időben megjelent Zenelecke, illetve a Két részben című Mándy-kritika második felének formai keretét adja. Ügy néz ki tehát, hogy van itt egy tér — nevezzük hermeneutikai térnek —, melyben különböző és egyaránt lehetséges, sőt fontos megközelítési módozatok nyílnak a megér760
