Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Gál Ferenc: Balassa Péter: A látvány és a szavak (kritika)

tés előtt. A látvány és a szavak léte azt állítja, hogy látásmódja ezen hatékony lehetőségek egyike, s e tanulmány célja, hogy bizonyítsa ezt. A módszert tekintve úgy, hogy azon pontokra koncentrál, melyek az egzaktabb kritikai irányzatok számára megkérdőjelezendőnek tűntek és tűnnek, ahogy azt Hima Gabriella cikke szemlélteti: „Ebből az alapállásból (Balassa ún. megélő megértéséből, mely az egyéni olvasatok létjogosultsága mellett áll ki — G. F.) messzire vezető következtetések adódnak, így például az, hogy nemcsak az esszének, kritikának, de magának a művészetnek sincs megismerő funkciója. A mű e koncepció szerint a világ megélése, az esszé ennek az élménynek az újra'-, de nem ugyanúgy megélése, s ha az interpretációnak van pedagógiai funkciója, akkor olyan értelemben van, mint magának a műnek. Az interpretáció nem a tudománnyal, hanem a művészettel homológ, hiszen ahelyett, hogy feloldaná a mű individuális és a befogadás közösségi jellegéből adódó paradoxont, újratermeli azt: a mű individualitása helyébe a saját individualitását szinte mint új művészi objektivációt helyezi, s így semmiképpen sem segítheti elő az eredeti mű befogadását.” Mindezek minősítéséhez meg kell vizsgálni, hogyan is viszonyul az irodalmi mű ahhoz a világhoz, melyben élünk — hozzánk tehát —, s e viszony szempontjából hogyan is adható meg a kritika helye.

Ahogy Gadamer írja Igazság és módszer című — Balassa gondolkozására is erőteljesen ható — könyvében: „Egyenesen a műalkotás rendeltetésének látszik, hogy esztétikai élménnyé váljék, tehát hogy a megélőt a műalkotás erejével egy csapásra kiragadja életének összefüggéséből, s ugyanakkor mégis visszavonatkoztassa létének egészére”. Ez nem vitatható. Mint ahogy az sem, hogy a kritikus is mindenekelőtt olvasó, tehát a művet megérteni kívánó ember. S mivel ember, számára is a műnek saját életére vonatkoztatott megértése a legintenzívebb, az elsődleges. S mivel ember — nem Isten —, nem áll rendelkezésére semmilyen olyan eszköztár, mely a saját befogadásától függetlenül képessé tenné arra, hogy a mű individualitását a közösség — egyszerre ráirányuló fülek és szemek sokasága — számára megszüntesse. Hogy felmutasson egy olyan jelentést, mely saját és a közösség valamennyi tagjának olvasata szerint egybevágó. Ha ezt elvárja valaki, akkor — meglehet áttételesen és akaratlanul — nem kevesebbet állít, mint azt, hogy forma és tartalom igenis szétválasztható, lévén a mű jelentése egyértelműen közölhető a forma jelenléte nélkül — sőt így még jobban meg is érthető. Ha viszont ezt kizárjuk, akkor el kell fogadni, hogy „az újraélő megértés lenne a műelemzés; tehát olyan művelet a »-Testen«, amely az operátor életproblémájává, saját sebévé válik”. S akkor r- vegyünk egy egyszerű példát — nem(csak) arról kell írni, hogy egy drámában hol következik be a katarzis, és hogy ez melyik antik eszménynek felel meg, hanem hogy mi is az, ami bekövetkezik. Márpedig ki tudna válaszolni erre mással, mint azzal, amit önmagán tapasztal a befogadás során? Senki. És éppen ezért az egyetlen út a jelen közössége felé a saját egyéniségemen, a saját megélő befogadásomon át vezet. Természetes, hogy az elmélet, a poétika segít meghatározni, hogy a mű elemei hogyan befolyásolták, alakították az élmény ilyetén létrejöttét. De a lényeg, az élményszerű megértés felől, az elmélet hallgat. Ahogy az értékelés terén is csupán az ízléssel együtt ér valamit. Mindez együtt adhat csupán a kritikának erőt — és hitelt.

Hogy pusztán tudományosan nem lehet műveket megérteni — s akkor megértetni sem —, annak jelentős iskolája van az esztétikában. Ez a hagyomány vörös fonálként húzódik végig Balassa műveiben. A színeváltozás címadó esszéjében Scientia és Sapientia Pascal szóhasználatával történő megkülönböztetése már e tradícióra való támaszkodás. A látvány és a szavakba is elsődlegesen ezen rokonság alapján kerülnek a Babits, Pilinszky, Hamvas, Németh G. Béla és Nemes Nagy Ágnes gondolkodásmódját és ennek érzéki formáját, á beszédmódot vizsgáló írások. Ahogy a leginkább teoretikus Lukács-tanulmány is. Mert a fiatal Lukács pontosan látta a problémát és a célt egyaránt: „Művészileg kell írni az irodalomról, tudományos okokból ...”. „Szintézist keresünk itt is, mind a kettőnek igaz elmélyítése által: intuíciót, mely azonban a legaprólékosabb gonddal megállapított tények és meghatározott fogalmak rendszerét hatja át és tölti meg azzal az egyetlen igazi élettel, igazi igaz761