Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 6. szám - Szabó János: A végtelenség pillanatai (Bálint Endre: Sorsomról van szó) (kritika)
SZABÓ JÁNOS A végtelenség pillanatai BÁLINT ENDRE: SORSOMRÓL VAN SZÓ 1987. végén jelentette meg a Magvető kiadó Bálint Endre Sorsomról van szó című könyvét. Majd két évvel a hazai piktúra egyik legnagyobb alakjának halála után, — könyvét olvasva — felmerülhet a kérdés: vajon tekinthetjük-e kötetét valamiféle szellemi végrendeletnek, utolsó üzenetnek az ittmaradókhoz? Bár csábító lenne, de nem felelhetünk egyértelmű igennel, hiszen Bálint korábbi kötetei (Hazugságok naplójából; Magvető 1972, Életrajzi törmelékek; Magvető 1984) a legutóbbival együtt szerves egységet alkotnak, s e „trilógia” összességében rajzolja elénk — hallatlan érzékenységgel és érzékletességgel — a kort, melyben az alkotó élt, és (B. E. szelleméhez közelálló szójátékkal) a kórokat, — testieket, de főleg szellemieket — melyekkel együtt élt s melyek ellen állandóan hadat viselt; és mindezeken túl magát Bálintot: az embert és a művészt. „Vajon képes leszek-e számot adni hazugságok nélkül mindarról, ami körülvesz?’' — ez a kérdés, melyet kötetének elején tesz fel magának, márcsak azért is különös súlyú számára, mert „minden reggelem a halál peremén talál meg engem ..Ez hát az öregség, amiből nincs kiút, így hát reménység sincsen, hogy Lépes lehetek kiröppenni tehetetlenségem kalickájából... Mihez is kezdhetnék maradék ’dőmmel?” „Amióta festek, csak kételyek gyötörnek. Kellek-e magamnak és kellek-e másnak?” A halálközeli lét kegyetlen fényében Bálint megpróbál utoljára választ adni önnön kérdéseire és kételyeire, bár tudván tudja, hogy ez a megannyi kérdés „ott kapja legvastagabb kérdőjelét, ahol a választ kimondottnak véli.” És ez a küzdelem, mely arra irányul, hogy „jelenléte világossá válva rajzolódjon ki," az emlékezés és gondolatszövés olyan áramát indítja el benne, melyben egymásra vetülnek a legkülönfélébb idők és terek, sorsának képei: a családi környezet (anyjának fivére Osvát Ernő volt, apja, Bálint Aladár a Nyugat képzőművészeti és a Népszava zenekritikusa), a Fasori Fiúárvaházban töltött évek, pályakezdése (1938-ban volt első kiállítása a Tamás Galériában), kapcsolatai a kor művészeti mozgalmaival (Kassák Munkaköre, Képzőművészek Űj Társasága) és főleg a kor művészeivel. Többször visszatérnek könyvében szentendrei emlékei — nem véletlenül, hiszen a táj külső képeinél oukkalta fontosabb, meghatározó belső élmény éri itt: megismerkedik Vajda Lajossal. Figyelemmel kísérhetjük a festő alkotó időszakait, (a párizsi éveket, a híres Je- ruzsálemi Biblia illusztrációinak születését, a Life-montázsok és az első „igazi” Bá- lint-festmények létrejöttét), az itthoni művészeti élet 50-es évek-beli „hullamerevségét” és a művész „elismerésének” lassú és sokszor keserűségekkel teli folyamatát is. Az emlékezés képei egymást hívják elő, és ennek a kaleidoszkópszerű tér és idő-forgatagnak megjelenítése sokszor az önismétlés veszélyével fenyegeti íróját, amit hibaként róhatnánk fel akkor, ha ez a könyv egy szokványos „pályám emlékezete”, memoár, élettörténet kívánna lenni. De ez a munka jóval több ennél: hiszen írjon Bálint kortársakról, pályakezdő fiatal művészekről, a 30-as évek végének Szentendréjéről vagy akár utazásairól — mindvégig arra a sorok között lappangó, vagy egyenesen feltett alapkérdésekre keresi a választ, melyek a mai világhelyzetben különös fontossággal bírnak művészek és műértő közönség számára egyaránt, vagyis: mi a művészet ma? Miért van és mire való? „Olyan »-szellemi terápia« idejét éljük — írja Bálint — ami után a művészet kirekesztődik a beidegződött fogalmak sorából.” „Ki tudja, hogy mire kell nekünk a másik ember szenvedése? Színek, melyek az idegvégződések kínjaiból csapódnak ki, 570
