Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 6. szám - Szabó János: A végtelenség pillanatai (Bálint Endre: Sorsomról van szó) (kritika)

csendes áramlásokban, otthonos ellapulásokban, önvigaszokban és érzelmekben reinkarnálódnak.” A ma művésze „egy szétrobbant világ fragmentumaiból kénytelen összerakni a magáét”, a „kollektív korszakok” elmúlásával, a stílusok sokasága és az egymástól alapvetően különböző nagy művészegyéniségek hatása egy olyan drámai helyzetet hozott létre, mely felveti „a választás kérdését, a hovatartozás problémáját és a tradíció helyes értelmezésének vizsgálatát. A meggyorsult történelem minden szellemi területen új követelmények elé állította azokat, akik érzékelni és értékelni akarták világukat... A konzervativizmus egyet jelent korunkban az emberiség álnok becsapásával, és egyet jelent annak feltételezésével, hogy a válság természetes állapota az emberiségnek.” „Ügy tűnik, korunk minden valamirevaló művésze emlékezni akar: megidézni a totemeket, tabukat és fétiseket, vagy olyan művészeti korszakok kezdeteit, melyekben a szellemi hierarchia még valóságos és hittel teli.” „ ... a művészet ma a szellemi különbözőség kritériuma nélkül megmagyarázhatatlan — ugyanakkor pedig a ma művészete nem más, mint: emlékezés az ősközösség világosságára. Minél többet képes valaki prizmájába összegyűjteni és azon átsugároztatni, annál valószínűbb, hogy hozzásegíti önmagát az emberekhez és az embereket felismeréseihez. Az új forma tehát kényszerhelyzet: a személyiség keresi múltját, jelenét és jövőjét, hogy megtalálja helyét, szerepét az idő folytonosságában, és az önismeret totalitása teszi „igazzá” művészetét.”

Bálint a művészet problematikájával szorosan összetartozónak látja a kollektivitás és a hit kérdéskörét is, és így — tépelődései után — „elkalandozik” a népművészet, a mai „szerves építészet” felé is („amikor a hit belső hajléka a közösség centrumából kiáramolva megteremtette a formát, melyben a külső hajlék végtelenül sok változata segítette az embert önmaga szellemével találkoznia.”), és felismeri, hogy „ma az elsőrendű kérdés a kollektív életformát kerülgeti, és azon belül is azt, hogy nélküle indul-e útjára a közösségi igény?” Mindezekkel szorosan összefüggő az intézményesülés és az intézményrendszer problematikája is, és így elmélkedik egyrészről a közösségek létrejöttének vagy ellehetelenülésének folyamatairól, másrészről a művészet és társadalom, művészet és közönség viszonyairól is. Többször visszatér jegyzeteiben a szocialista művészet mibenlétének elemzéséhez (főleg Der- kovits kapcsán) és így el kell jutnia „a nálunk szükségszerűen elcsúsztatott időről” való gondolkodásig és eme alapvető és mindent determináló jelenség okainak értő — mert sorsában megélt! — elemzéséig, („...csak a szellem szabad szárnyalása emelheti magasba az embert és a közösséget” — írja egyhelyütt.)

Bálint művészetének rendkívüli fontosságát és értékét az adja, hogy magas fokon tudja ötvözni a klasszikus avantgarde szürrealisztikus és dadaista hagyományait a közép-kelet európai formakinccsel — írásaiból is mindkét régió történetéhez kaphatunk hasznos információkat és adalékokat. Művészetének hitelét, eredményeinek, megállapításainak igazát megszenvedettségük adja, a művészet megváltó tartalmaiban való hite írásaiban is állandó polémiában áll önmaga ellenpárjával: a hitetlenséggel és reményvesztettséggel. Tudja, hogy „csak a tökéletlenség keres Formát önmaga kifejezésére, hogy valamiképp képes legyen elviselni hiányérzeteit, zavarát a tökéletlensége miatt.” Olthatatlan és állandó nosztalgia van benne „egy olyan harmónia iránt, ami már csak azért is elérhetetlen, mert nem számol a világot szétfeszítő nyughatatlansággal.” És mégis: „csak akkor lesz belőlünk ember, ha nem „dőlünk be” az embertelenségnek, és egyetemességen nem a fogalom felét, negyedét, nyolcadát értjük, hanem az egészet: a Teljességet!”

Hit és Hiány, nekibuzdulás és reménytvesztett magány állandó hullámverése érződik írásaiból: ez adja kötetének sajátos, belső feszültségét. Az európai és magyar művészettörténet korszakairól, kortársairól és pályakezdőkről szóló írásai mellett minduntalan visszakanyarodik önmagához, reményeihez és félelmeihez, a kötet elejéről idézett és állandóan visszatérő már-már megválaszolhatatlan kérdésekhez. „Én bűntudatból festek!” — írja, hiszen „úgy tanítottak, hogy aki él, annak csinálni is kell valamit...” s vajon mire való ebben a pragmatista, haszonelvű világban egy ember önkínzó pepecselése holmi festővászon előtt? S hiába maradnak meg a kérdések, a szorongást végülis feloldja az alkotás, mely játék is egyúttal, a felnőttben

571