Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Mándy Stefánia: Mértéktan és szivárványtanítás (Az esztétikum Szabó Lajos prizmatikájában) (tanulmány)
„Minden létező: folyamat, viszony, különbözőségek és hasonlóságok viszonya; minden létező hasonlít minden más létezőhöz, minden létező belső szerkezetében hasonlóság (homogeneitás) rejlik, aminek alapján minden létező minden más létezővel közös nevezőre hozható! Minden törvényalkotás végső teo- ontológiai gyökere ez!” A létezés folyamatára jellemző, hogy hasonlóságok és különbségek mélyrétegein át mérhető. „Minden létező: jelentkezik, különbözik, hat!” „Minden létező: azonos önmagával!” „Mindenség-azonosság-létezés: kölcsön-fogalmak!” „Mindenség-azonosság-létezés: egység!” „A létezők részesednek az egy-ben! egészben, azonosságban, mindenség- ben!” „Minden létező viszonylagos zárt egész! Minden létező: forma! kép! Minden létező: jel!” Szabó Lajos egész életével lelkesítette át ezt a jelet. Kategorikus imperatívuszai az utolsó években pecsételik sorssá, képpé, igazsággá ezeket a tömör gondolatsorokat. Mert „az alkotó ideje, mint a hegyek” („die Zeiten des Schaffenden sind wie Gebirg”): Hölderlin létében felmagasodva látja az alkotó embert, aki olykor művet, ám annyiszor névtelen jelet hagy maga után. Szabó Lajos — művel jelölt és névtelen pillanataiban egyaránt — az egyetlen misztérium csöndjét hordta magában. Jól értett az elemek nyelvén, s Hamannal együtt vallotta, hogy „az igazságok ércek, amelyek a föld alatt teremnek”. És ugyanígy Hölderlin „szent józan vizeiben” saját, mérték-tartását látta tükröződni. Ügy találta, hogy „mindkét irányú szomszédságban ugyanaz történik”: ezt ironikusan „misztérium-inflációnak” nevezte.* ö maga mindenkor a centrumkeresők mérlegével latolgatta a vonzási pontok fajsúlyát. Amikor végleg elhagyta hazáját, egy ideig Bécsben élt. Ott a mohó olvasó-idők közti szünetekben két dologgal foglalkozott. Egyrészt kontaktust teremtett a kor néhány kiemelkedő alakjával (mint Leo Gabriel, Hans Sedlmayr, Friedrich Heer stb.). Másrészt minden szabad idejében a felhőket nézegette. A felhők fény-árny játékukkal a költészet és a képek metamorfizáló folyamatait idézték, s alakváltozásaikkal jó társai voltak gyors meditativ gondolatfolyamainak. Szinesztétikus hatásuk lenyűgözte, s éppúgy felébresztette benne a hullámzó vonaljátékok csodálatát, akár a röpülő madarak tünékeny vonulása. A következő állomás Brüsszel volt. Az első nagy közös kiállítás a Palais des Beaux-Arts-ban: Vajdával, Bálinttal és két vele együtt emigrált barátjával, Kotányi Attilával és Szabó Ljubomirral. Viharos átmeneti idők utáni, végleges düsseldorfi letelepedése idején is gyakran fürkészi az égboltot. Ekkor már konkrétan a csillagok érdeklik. Élénk figyelemmel kíséri az asztronómia minden új eredményét és most már a töméntelen teoretikus reflexió között mind sűrűbben jelzi legfrissebb információit a kvazárokról, pulzárokról, újonnan felfedezett galaxisokról. Mindezek persze főképpen aktuális analógiákul szolgálnak egész problémavilágához és egyre intenzívebb grafikai tevékenységéhez. A pontszerűen szikrázó csillagok még evidensebbé teszik s elmélyítik benne a szinesztézis élményét, gondolatvilágának nagy kísérőzenéjét. * 1965. augusztus 2-i, düsseldorfi levél. 908
