Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Mándy Stefánia: Mértéktan és szivárványtanítás (Az esztétikum Szabó Lajos prizmatikájában) (tanulmány)

„Csak alig néhány éve — írja Kandinszkij 1926-ban, — kezdtek hozzá annak a falnak a lerombolásához, amely két tartományra osztja a művészetet: festészet—tér; zene—idő. A pont az idő legsűrítettebb formája.” Kandinszkij egyébként a feltartóztathatatlan mozgásban keringő pontrendszerekben az egész világ egyetlen tökéletes, kozmikus szerkezetét látja.* A muzsikus Klee pedig időről időre egy-egy versben is kifejezi a benne megzendülő harmóniát:

„minden egy lesz mint az édenkertben nappal és éj

és nap és csillagfénylés”**

Klee Düsseldorfjában Kandinszkij ős-törvényszerűségekre épülő koncepciója az újrafelfedezés erejével hat.

A püthagoreus tan ősi meghatározása szerint a mozgásba lendülő pont alkotja a vonalat, a vonal a síkot, a sík a testet. Az egyből lett sok, vagy más megfogalmazásban az egyből lett új, nagyobb egység a kozmikus egész. Az új látás síkvilága új térszemléletével a messzi múltban gyökeredzik. Lényegében Kandinszkij is, Klee is, akár később Vajda, ezen a formális síkon bontja ki egész képvilágát. Szemléletük még konkrétabban Plótinoszig vezet vissza, aki mindenfajta lényegábrázolást csak a sík felületen tart érvényesnek. Mert az intellektuális látásban (nous) felszívódik a testi szem és a belső szem közti különbség, s a térbeli látás ilyen módon végképp megszűnik. „Nincs többé olyan pont, ahol rögzíthetjük határainkat, mondván: ez eddig én vagyok.” (6, 5, 7). Minden tárgy áthatja egymást, anélkül, hogy az egyik határt szabna a másiknak és a fénynek. „A világ áttetszővé válik a szellem számára.”***

Szabó Lajos, aki már idehaza s oly régóta jól látta, hogy a vajdai képalkotás egymást átható formáiban a szellemi ábrázolás egyik legdöntőbb jellegzetessége rejlik, odakint az áttekinthetőbb összefüggések mind sűrűbb és tagoltabb határtalanságában érzékelte a pleroma tovább kutatandó centrumát. S a centrum felé igyekezve, minden jelmozdulatával egy rezzenéssel közelebb jutott a célhoz.

Ezekből az időkből még jónéhány megjegyzése tanúskodik róla, milyen intenzíven élte a kort odakint, ő, aki idehaza is mindent megtett, hogy kövesse a világeseményeket és a számára legfontosabb új, vagy akár régebbi könyvekhez jusson. Leveleiben gyakran reflektál az őt érintő esztétikai publikációkra is, itt-ott vitába száll Sedlmayr, Adorno vagy mások némely gondolatával, máskor pedig éppen értékelő megállapításokkal tudósít az atmoszféráról, amiben él, és referál saját permanens aktivitásáról.

„Read és Buschor azért nagyszerű — írja — mert egy tekintet fog össze mát, tegnapot, tegnapelőttöt. .. permanens jelent.” És lejjebb: „Kandinsky- Klee: permanens pedagógia. Bili, ha csak egy könyvet vihetne arra a bizonyos magányos szigetre, Klee Pedagógiáját vinné.” (1965. július).

Tíz hosszú év után még egyszer találkozhattunk Szabó Lajossal, 1966 őszén Düsseldorfban, az ő magányos szigetén. Akkor már súlyos beteg volt. A feloldott múltat, a kínzó jelent is átragyogó szellemi személyesség elfeledtette vele is, velünk is, mi jön. Ezekben a fenyegetett napokban is minden őt érdeklő kérdés a maga permanens aktualitásában szikrázott fel.

Egy évvel rá, 1967 őszén halt meg.

Semmi múlandó nem maradt utána.

* Vö. V. Kandinsky: Punkt und Linie zu Fläche (Bauhausbücher 9.) 1926.

** P. Klee: Tagebücher 1898—1918. Köln 1957.

*** Vö. A. Grabar: Plótinosz és a középkori esztétika eredete. — Az egész problémakör ókori vonatkozásainak egyik legátfogóbb feldolgozását lásd: Walter Burkert: Weisheit und Wissenschaft c. művében, Nürnberg 1962.

909