Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Mándy Stefánia: Mértéktan és szivárványtanítás (Az esztétikum Szabó Lajos prizmatikájában) (tanulmány)
Zeising aránytanáról van szó.* A közel 150 éve íródott mű ugyanolyan aktuális a mai kutató vagy művész számára, mint a maga idején. Alapgondolata, hogy az emberi test egyetlen ősideából fakadó, minden részében és arányában egyetlen összefüggés szerint tagolt, egyes formáiban, végtelen sokféleségében és mozgási szabadságában tökéletes harmóniától és az aranymetszetig terjedő eurüthmiától áthatott organizmus. Ez a harmónia — mondja Zeising — kezdettől fogva minden viszonylatban megnyilatkozott: a kozmikusban és az individuálisban, az akusztikusban és az optikusban, de csak az emberben nyert végső realitást. Történeti áttekintését a múlt századi szerző Püthagorásszal kezdi. Mert ő az első, aki a számot — mint minden idő- és térbeli létező egységes kifejezését — egy egyetemes és tökéletes filozófiai rendszer alapprincípiumává teszi. Ösformája az egység — változásában a kettősség. Az egység minden körszerű, lezárt, önmagában tökéletes szépség elve, a kettősség pedig a páros, nem lezárt és nem tökéletes számoké. így a látható világon belül a szám a harmóniák alapja. De felfedezi ezt a zenében is: a jólhangzó akkordok a legegyszerűbb számviszonyokon alapulnak. És végül felfedezi a világrendben: a kozmikus egész szerkezetét egyetlen világakkord, a „szférák harmóniája” határozza meg. E jól ismert püthagoreus ősszemléletből kiindulva veszi sorra azután Zeising a nagy görög filozófusok harmónia-elméleteit. Elsőnek persze Plató- nét, aki szerint az abszolút szépség nem egyszerűen az egységen és sokféleségen alapszik, hanem éppen a kettő között lévő egyetlen meghatározott számon, amely a szimmetria és konszonancia megvalósítása révén jön létre, a végtelennek határt szab és minden szépet megteremt. Ha az ember mellőzné a számolás és a mérés mesterségét, minden, ami marad, értéktelenné válna. Minden létező komponens keveredésének értéke a szimmetriában, az arányokban van. (Philébosz). A legtökéletesebb forma a gömb, amely minden lényeget magában foglal. A Politeiában Platón a művészek szemére vetette, hogy nem az igazi, tehát szerinte az ideális számviszonyokat veszik alapul, csak a szépnek látszókat. Holott Platón szerint szépség, szimmetria, igazság egysége minden harmónia titka. Arisztotelész és Platón felfogása között az a lényeges különbség, hogy míg Platón az ideális összefüggéseket keresi, addig Arisztotelész a művész számára gyakorlatilag alkalmazható törvényszerűségeket hangsúlyozza. De a szépség fogalmában megegyeznek. Ez pedig a szépnek és a jónak egybefor- rottsága: a kalokagathia. És itt jutunk el végre ahhoz a ponthoz, amely — a zeisingi alapvetés lényegén túlmenően — Szabó Lajost annyira megragadta. Az egész rendje az arányokon múlik. Vagyis meghatározó a méret. A műalkotás nem lehet se túl nagy, se túl kicsi. Mert mindig műről van szó, legyen az akár költői vagy drámai mű, akár szobor vagy kép. A túl kis műnél elmosódnak a határok. A túl nagyot nem lehet egységében szemlélni. A tökéletes alkotás zárt és arányos egész. Ám az itt tovább nem részletezett történeti áttekintés után Zeising kifejti a maga esztétikai rendszerét is, s ebben találunk sok idevágó, s néhány, az * A. Zeising: Neue Lehre von den Proportionen des menschlichen Körpers (aus einem bisher unbekannt gebliebenen, die ganze Natur und Kunst durchdringenden morphologischen Grunogesetze entwickelt und mit einer vollständigen historischen Übersicht der bisherigen Systeme begleitet). Leipzig 1854. 900
