Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Kunszt György: Szabó Lajos szemináriumai (esszé)
A négy gondolkodó megegyezik abban, hogy szembenáll az uralkodó felfogással. Marx a társadalmi élet középzömét érinti, ezzel szemben a másik három szubjektív gondolkodó, bár tanítását Marx is szubjektív, alkotó materializmusnak nevezi. Kierkegaard és Dosztojevszkij a kereszténység komolyan- vételének forradálmisága, Marx és Nietzsche viszont szembefordul a kereszténységgel és elveti, de nem naív felvilágosodást szempontból. Helyzetünket és szellemi életünket megérteni annyi, mint őket, az egzisztenciálisan legradikálisabb mértékben érintetteket megérteni, tudomásul venni — húzta alá újra és újra Szabó Lajos. A kötelező tisztelet hangsúlyozása mellett történelmi életkérdésnek tartotta azonban pozitív kritikájuk kidolgozását is. Ha beleragadunk a tiszteletbe — mondotta —, ha nem fogalmazzuk meg pozitív kritikánkat, belecsúszunk abba, hogy hígított formában újra-írjunk már megfogalmazott problémákat, már megírt katasztrófákat, s belekényszerülünk abba, hogy elfedjük velük a tényleges, élő problémákat. Produktivitásuk, életfelfogásuk és kritikájuk saját szempontjukból, immanensen bírálható, kritikájuk önmagukra is alkalmazható, ha megértettük saját szempontjaikat, úgy bírálhatjuk őket immanensen, hogy szembesítjük őket önmagukkal. A kritika másik lehetősége az, hogy kijátsz- szuk őket egymás ellen. Mind a két út lehetőségeit ki kell aknázni. Ezen a helyen természetesen nincs mód arra, hogy végigkövessük a szemináriumok Kierkegaard-, Marx-, Dosztojevszkij és Nietzsche-elemzéseit; meg kell elégednünk azzal, hogy utaljunk ezek néhány kulcspontjára. Kierkegaard- ból kora dán lutheránus egyházával vívott élet-halál harca került a legjobban előtérbe, amely Pillanat című, utolsó művében dokumentálódott; erős reflektorfény vetült a Filozófiai töredékekből arra a részre, amely Krisztus és a hívő egyidejűség-követelményének paradoxonét exponálja. Marxból a tulajdonproblémára és a modern társadalom termelőerő-analíziseire fordult a legtöbb figyelem. Dosztojevszkij regényalakjai közül Miskin hercegről és Karamazov Ivánról esett a legtöbb szó, Krisztus követhetőségének egzisztenciális dilemmáját és a teizmus és ateizmus váltólázától szenvedő lélek diabolikus belső dialektikáját állítva a legélesebbre. A legrészletesebb feldolgozást azonban Nietzsche Wille zur Macht-jának nihilizmuselemzése kapta. Ehhez a centrumhoz relati- váltan áttekintette Nietzsche morálkritikáját, valláskritikáját, ismeretkritikáját, s bírálta Lukács György felfogását Nietzsche és a fasizmus kapcsolatáról. Szabó Lajos hangsúlyozta, hogy az ateista Nietzschéről még vallási oldalról is elismerték, hogy vallásos gondolkodó; saját Nietzsche-kritikáját abba az állításba koncentrálta, hogy a felelősségproblémában Nietzsche történelmileg példátlan szentségtörést követett el, ezt azonban a hit klerikalizálódása miatt mindeddig nem sikerült teljes súlyában felismerni. Kierkegaard-, Marx-, Dosztojevszkij- és Nietzsche-elemzéseiből Szabó Lajos alapvetően azt a következtetést vonta le szemináriumaiban, hogy semmihez sem lehet hozzányúlni, ha nem mérjük az eredeti radikalizmusának erejével megjelenő krisztiánus magatartáshoz. Végkövetkeztetése az volt, hogy „a krisztianizmus centrumbahelyezése a döntő intellektuális és etikai feladat”, a krisztianizmus lényegét pedig a szellemi primátusának állításában és megkövetelésében adta meg: „Keressétek először az Isten országát.” A 20. sz.-i egzisztencializmus értékeléséből kiinduló szeminániumi előadás- sorozat gondolatmenete itt azzal a megállapítással tette meg a következő lépést, hogy a négy nagy 19. sz.-i kritikus fellépésével alapvetően megváltozott az európai filozófiatörténeten belüli szituáció, s egy sajátosan posztfilozófiai 871
