Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)
ítélése szerint kultúr kritikájuk nem elégítette ki a szellem-központú radikalizmus követelményét, és ezért közös jellegzetességük lett egyfajta moralizáló pesszimizmus: az egyiknél eszkatologikus pesszimizmus, amely a történelmet az „aranykor” és „káli yuga” pólusai közé feszítette, a másiknál kultúrtörténeti pesszimizmus, amely úgy látta, hogy a mítosz elsüllyedése és a filozófia lezárulása után korunk művészeti forradalmai a művészet végét is jelentik — annak beteljesülését, amit a múlt században Hegel megjövendölt —, a kor gondolkodása pedig a szellemi alkotóerők katasztrofális elapadásáról tanúskodik. 8. Két hónappal Magyarországról való távozása előtt — 1956. október 23-án este — Szabó Lajos kettesben folytatott beszélgetésünk során azt mondta: egyforma joggal nevezheti magát marxistának, nietzscheánusnak és krisztiánusnak. Ennek az önmeghatározásnak sűrű ellentmondás-hálózata első pillantásra szembeszökő. Marx és Nietzsche nem tudtak ugyan „krisztianizmusról”, amely szellemi opció, csak kereszténységről, arról a kultúráról, amely a krisztiánus szellemi opció köré kristályosodott ki: mert a krisztiánus szellemhez képest a kereszténység éppúgy kultúra, mint ahogy a zsidó Szabó Lajos kultúrának tekintette a zsidóságot is a biblikus zsidó szellemhez képest. Abból azonban, hogy milyen irányban próbálkoztak Marx és Nietzsche a kereszténység értelmezésével, arra lehet következtetni, hogy ha kimondatlanul és elgondolatlanul is, a kereszténységgel együtt a krisztianizmus is csak mint legyőzendő vagy legyő- zöttnek vélt ellenfél létezett számukra. A marxista, nietzscheánus és krisztiánus fázisok egymást követték Szabó Lajos szellemi fejlődésében (noha a krisztianizmus asszimilálásának kezdetei megelőzték Nietzschével való alaposabb megismerkedését), de a marxizmust már marxista fázisában is egyre fokozódó élességgel bírálta, akkor is, amikor még a kor legfontosabb áramlataként vállalta, ez a marxizmus módszeres elméleti kritikáján kívül abban is megnyilvánult, hogy a forradalmi szocialista mozgalmon belül már 1930-ban létrehozta fiatal intellektuelekből és diákokból minden párttól független, egyetemes látókörű, szabad gondolkodású, oppozíciós csoportját, amely kezdettől fogva radikálisan szembeszállt a sztálinizmussal, a „dogmatizmussal”, s azzal a spontán és szervezett szellemi visszaéléssel, amely a történelmi pillanat kritikus és teoretikus (tehát igazságkutató) feldolgozását „ideológiával”, vagyis az igazság hatalmi érdekből történő manipulálásával helyettesítette. Később Nietzschét ugyanúgy méltányolta, mint Marxot, de kezdettől fogva komoly fenntartásai is voltak vele szemben; a krisztianizmus viszont minden bírálaton felül állt, a mérték volt és maradt minden bírálathoz. Szabó Lajos nem is a marxizmus, nietzscheanizmus és krisztianizmus azonosságát vagy egyenrangúságát állította idézett kijelentésében. Csupán annyit mondott, hogy „egyforma joggal” nevezheti magát ennek is, annak is. Mikor ezt a kijelentést tette, már maga mögött tudhatta egyértelmű krisztiánus opciójának legérettebb megnyilvánulásait. A krisztianizmus mellett tehát csak akkor vállalhatta „ugyanolyan jogos” elnevezésnek a marxizmust és a nietzschea- nizmust is, ha e két áramlat valamilyen módon egy tőről fakad a krisztia- nizmussal, vagy a krisztianizmusba torkollik: ha marxizmusnak, nietzscheaniz- musnak és krisztianizmusnak közös nevezője van. Szabó Lajos valóban így fogta fel ezt a hármas viszonyt. A közös nevező a mammonizmus elleni küzdelem volt. Tehát harc a hazugság, erőszak és kizsákmányolás hármas szövetsége ellen, a gazdaság-centrikusan közvéleménnyé 853
