Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)

kocsonyásodott középszer ellen, az értékkülönbségek elmosása, az epigonizmus és a semlegesség ellen. Hogy Szabó Lajos csakugyan a mammonizmus elleni küzdelemben találta meg a jogcímet ahhoz, hogy akár krisztiánusnak, akár nietzscheánusnak, akár marxistának nevezze magát, tanúsítja ez a korábbi eredetű rövid feljegyzése is: „Krisztussal a mammon ellen: mozgalmi képlet.”

A krisztianizmus — vagy ahogy olykor mondta: „krisztiánus szempontközösség” — Szabó Lajos biblikus opciójának logocentrikus hangsúlya volt. A logocentrizmus formailag a János-evangélium prológusához kapcsolódik. A bib- licizmus logocentrikus hangsúlya szempontjából a lényeget János evangéliumának öt bevezető verse és a 14. vers első szavai tartalmazzák: kezdetben volt a logosz; minden általa lett; benne volt az élet, az emberek világossága; a világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be; végül pedig: „a logosz testté lett”.

A mammonizmus elleni küzdelem azért válhat a krisztianizmus, nietzschea- nizmus és marxizmus közös nevezőjévé, mert a mammon elleni küzdelem a kö- zéppontiság küzdelme a középszerűség ellen: a lélek-tágító harca a lélek-zsu- gorító ellen, a növekvő léleké a zsugorodó lélek ellen. A középpont pedig a szellem a kezdetben: a János-evangélium prológusának logosza. De ez a logosz nemcsak szellem a kezdetben, hanem testet is ölt, vagyis belép a kezdetből az időbe: történelemmé válik.

Pontosabban úgy kellene mondanunk: nemcsak, hogy belép az időbe, hanem történelemmé is válik. A történelem az idő különleges metszete: úgy vi- szonylik az időhöz, mint a minőség a mennyiséghez. A minőséget a mennyiségtől érzékenységünk szintje különbözteti meg. Önmagában véve — a létezés egészében betöltött szerepétől elvonatkoztatva — az idő a végtelen közömbösség. Az idő szemszögéből tekintve közömbös, hogy mi az, ami elmúlik, mi az, ami keletkezik, és mi az, ami „még tart”: közömbös tehát az idő tárgya. De érzékenységünk varázsütésére a semleges időből történelem lesz és az idő tárgyából a történelem alanya. Érzékenységünk azonban csak találkozáson gyúlhat fel; és az igazi, jelentős találkozás maga is találkozásból születik. Találkozásból született találkozások szövik a közösségeket; ezeknek a találkozásoknak a szintje határozza meg a közösség szintjét, s vele együtt a közösség történelmének szintjét is. A közösség és a közösség története egy és ugyanaz.

Maga a történelem már idő és pillanat találkozása. A pillanat, mint már szó volt róla, az idő ellenmozdulata: kirekeszti magából az időt. A történelem viszont — amit érzékenységünk viszonylag magas szintje szabadít fel az időben — az időnek olyan dimenziója, amelyet vonz a pillanat: a pillanatba behatoló idő. Az idő behatolása szétrobbantja a pillanatot és bekebelezi az időbe. De éppen a pillanatnak ez a szétrobbanása és bekebelezése az időbe teszi a történelmet történelemmé. Az az érzékenység, amely az idő közömbösségéből elővarázsolja a történelmet, szelektáló érzékenység. Szűrője csak azt engedi át — történelmileg csak az releváns, a történelmi emlékezet csak azt őrzi meg —, ami a pillanatból oldódott vissza az időbe.

Mikor a logosz történelemmé válik, ennek a pillanattal feldúsított időnek erjesztője lesz. Találkozik a történelemmel, s a logosz és a történelem találkozása mindig sorsdöntő pillanat: történelmi pillanat. Olyan pillanat, amely kilendíti viszonylag egyenesvonalú, inerciális mozgásából a történelmet: bejordu- lásra kényszeríti. Krisztiánusnak lenni annyi, mint most aión-fordulón élni. Az aión-forduló csupa feszülő várakozás: olyan — természetesen időtartamtól független — pillanat, amelyben most, a jelenben a jövő feszül; nincs is más tartalma, mint ez a jelenben feszülő jövő. Ez a legbelső jelentése a logosz testet —