Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)

szellem, nem tudjuk. Ez így is van; de a kultúra éppen annak a tudása, hogy mi a szellem: el nem felejtett tudása — mindaddig, míg ez a kultúra él. De a kultúrák halandók — ha más kultúrákban reinkarnálódhatnak is —, csak a szellem halhatatlan. És hogy a kultúra, amíg él „el nem felejtett” tudása annak, mi a szellem, valójában csak annyit jelent: azt is elfelejtette, hogy elfelejtette ezt a tudást. És hogy „tudja”, mi a szellem, valójában csak annyit jelent: nem tudja, hogy nem tudja.

A felejtésnek és a nem-tudásnak ez a megkettőződése a kultúrának egy mélyebb jellegzetességét tárja fel: a kultúra arra az evidenciává emelt feltevésre épül, hogy kettő létezik. Ez az, amit elfelejthetetlenül „tud”, amikor „tudja, mi a szellem”. De a kultúra nem önmaga oka. Mint ahogy Plótinosz Enneádjaiban (ahol a szellem szintén közvetít az Egy és a lélek között, akárcsak Szabó Lajosnál) a „Kettő létezik” világát konstituáló Nusz úgy keletkezik, hogy az Egy kilép önmagából, megfordul és önmagát szemléli, a kultúra is úgy keletkezik, hogy a szellem kilép önmagából, és kisebb-nagyobb távolságról szemléli önmagát. Ez nem nárcisztikus aktus, és a kultúra nem a szellem bűnbeesése. A kultúra a szellem testet öltése, a szellem alászállása a múló idő, a határolt tér, a különbözőkre tagolt Sok világába, ahol az az evidens, hogy kettő létezik. Noha a szellem annak a tudása, hogy kettő nem létezik, végtelen szeretetét még erre a világra is kiterjeszti: a kultúra a szellem túlcsorduló szeretetének gyümölcse, irgalom a gyengék iránt. Gyengék azok, akik nem bírják, vagy csak kevéssé bírják a szellem magas hőfokát és végtelen sebességű nyugalmát, de van bennük annyi szellem-szomjúság, hogy legalább álmodni akarnak róla. A kultúra: álom a szellemről — írja Ferdinand Ebner, és ezzel a kultúrának egy újabb aspektusáról tudósít. Igen lényeges aspektusáról, amelynek jelentősége talán még azon is túlnő, amit maga Ebner tulajdonít neki: mert szerencsés esetben az álmok meg is fejthetők, és aki a kultúrát megfejti, ezen a kerülő úton mégis közelébe férkőzhet a szellemnek. A kultúra eredeti funkciója az álom lehetőségét éppúgy magában hordja, mint az álom megfejtéséét. Eredeti rendeltetése szerint a kultúra egyrészt a szellem temperálása, másrészt az ember kerülő útja a szellemhez. A kultúrában az ember távoltaszítja magától a szellemet, hogy majd közel kerülhessen hozzá; de hogy valóban közel kerül-e hozzá — hogy tud-e élni és él-e ezzel a lehetőséggel — csak igen kis mértékben függ a kultúrától.

Szabó Lajos gondolkodásában ritkán vált tematikussá szellem és kultúra viszonya. A növekvő lélek emblémájának megszületése után ez a szóhasználat nem is fejezte volna ki pontosan azt, amiről itt valójában szó van. A szellem értelmezésében bekövetkezett hangsúly-eltolódás ennek a viszonynak a megfogalmazásában is hangsúly-eltolódást vont maga után: a növekvő lélek úgy viszonylik a szellemhez, amint a szellem a kultúrához. A lényeget tekintve azonban Szabó Lajos kozmosz noétoszában mégis a koordináta-rendszer szerepét töltötte be ez a reláció. Meghatározta szellemi és mozgalmi állásfoglalását, magatartását, személyes és eszmei opcióit. Ebben a dimenzióban érdektelenné válik kultúra és kultusz megkülönböztetése, amire például Hamvas Béla oly nagy súlyt fektetett. A szellemhez viszonyítva a kultusz is kultúra. Kultúra az is, amit Hamvas „hagyománynak” nevez. Hogy ennek a kultúrának egy részét Hamvas Béla szellemnek minősítette, Szabó Lajos számára elfogadhatatlan volt. Ugyanígy szembeállította Fülep Lajossal is, hogy Fülep egyenlőségjelet tett kultúra és szellem közé. Szellemi pályájának egyik szakaszában Szabó Lajos szorosan együttműködött Hamvas Bélával és Fülep Lajossal is, de meg852