Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)
részek ellentmondanak egymásnak); a negyedik: létező; az ötödik: történés. Még folytathatnánk a sort, a „szintétikus egység” hasonló láncolatával. Valójában azonban a dialektikának ez a philoni meghatározása csak ennek az „Egységesnek” a leírása, és csak ezen keresztül funkcionál a dialektika meghatározásaként: mert csak így helyezkedik arra az alapra, hogy „kettő nem létezik”. Csak ezért az alapgondolatért választja el szakadék a „dialektikus gondolkodást” a „nem-dialektikus gondolkodástól”: a „metafizikustól”, a „formálistól”, a „dogmatikustól”, a „polgáritól”. Mert a dialektika valójában szekularizált misztika, mégpedig természetesen szekularizált spekulatív misztika. Ezért azonosíthatta Hegel a spekulatívat a dialektikussal. Nem véletlen, hogy Hegel éppen Jacob Böhmét sajátította ki (Szabó Lajos szerint „ókori érzéketlenséget tanúsítva a szellemi tulajdon iránt”). Hegel szekuláris gondolkodó akart lenni, de spekulatív szekuláris gondolkodó. A képzelet közegéből a gondolkodás közegébe akarta átemelni a vallás igazságát, de a vallás igazsága a gondolkodás közegében is csak spekulatív igazság lehet: a szellem legmagasabb dimenziójának tapasztalata. A spekulatív misztika készen kínálta Hegelnek éppen ebben a spekulatív formában a vallás igazságát, és csak abban különbözött az ő igényétől, hogy az eredeti vallási tapasztalat, a közvetlen spekulatív tapasztalat közegével együtt emelte a vallás igazságát a gondolat közegébe. Épp ily kevéssé véletlen, hogy a minden spekulatív igénnyel szemben álló Marxot ez a kisajátítás nem tudta kielégíteni. S ez a magyarázata annak, hogy Marxnak — Lenin végső fokon helytálló megállapítása szerint — „a misztikus burokból” kellett kihámoznia a hegeli dialektika „racionális magvát”. A dialektikus gondolkodás (vagy szemlélet) szerint az „Egységes” nem létező, hanem történés. Nem valami szubsztanciális („dolog”), hanem szüntelen hasadás, mégpedig egymásnak ellentmondó (egymással ellentétes, de egymásnak önmagukat „mondó”, egymással dialogikus viszonyban, a Logosz kommunikációjában álló) „részekre” és ugyanabban az aktusban ezeknek az „ellentmondó részeknek” megismerése is. Ez a megismerés teszi lehetségessé, hogy ez a szüntelen hasadás mégis egységesnek hagyja az Egységeset, nem atomizálja, nem rombolja szét, nem „hasítja” szét darabokra. A hasadás és a megismerés egysége az alapellentmondás, a legmélyebb ellentmondás, a legmélyebb ellentmondás mint a legmélyebb azonosság. A dialektikus szemlélet így lesz kizáró ellentéte a „metafizikus” — vagy ahogy a marxisták mondták: „polgári” — szemléletnek vagy gondolkodásnak: a dialektikusán gondolkodó közelebb áll a művészhez, mégpedig a zseniális művészhez, mint a polgárhoz vagy a tudóshoz vagy a metafizikushoz. Szabó Lajos zseni-igenlése spekulatív ősélményéből, a dialektikából fakad. S itt is alkalmazható, amit a zseniális matematikussal kapcsolatban fogalmazott meg: „zseniális művész” helyett azt mondhatjuk: „a növekvő lélek”. A dialektika Szabó Lajosnál a növekvő lélek gondolkodását jelentette. 7. Ha valaki azt kérdezné tőlem: mi is tulajdonképpen Szabó Lajos helye a magyar kultúrában? — azt válaszolnám: Szabó Lajosnak nincs helye a magyar kultúrában. Sőt, semmiféle más kultúrában sincs helye, az egyetemes kultúrában sem. Kulturális szemszögből tekintve Szabó Lajos (vagyis mindaz, amit 850
