Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)
így hangzik: „előre és felfelé törő relativitás az értékelésben: a cél felrobbantása tevékenység közben.” A másik így: „ a jelenségek implikatív redukciója.” Mivel ez az utóbbi a visszakeresés útja — minden jelenség visszavezetése a jelenségeknek abba a terébe, amely még kibontatlanul magában foglalja, vagy saját centrumába, amely kibocsátja magából, egyszóval: leképezése egy szélesebb sorra, amely egyetlen pontba is sűrűsödhet —, úgy látszik, két ellentétes mozgással írta le Szabó Lajos, milyen követelménynek kell eleget tennünk, ha a végtelen jegyében kívánunk élni, kutatni, alkotni. De ez a két út valójában egy út. Az eredet kutatása és a jövő alakítása egymás tükörképei: ez a tükrözés a végső értelme annak, amit a dialektika elmélet és gyakorlat egységének nevez. 6. A dialektika volt Szabó Lajos spekulatív ősélménye. A filozófiát lényegében már a harmincas évek elejétől „a gondolkodás Thálésztől Hegelig terjedő stílusperiódusának”, tehát egy Hegellel lezárult korszaknak tekintette, amelynek nagyjai és eredményei tiszteletre és figyelemre méltók ugyan, de a német idealizmus összeomlása után válaszai már nem lehetnek a mi kérdéseink forrásai. Saját szellemi tevékenységét nem filozófiának fogta fel, hanem posztfilozófiának, a filozófia kritikájának, éppúgy, mint Marx, Kierkegaard, Nietzsche, Schmitt Jenő Henrik, Ferdinand Ebner, Franz Rosenzweig. De a spekulatív gondolkodás mindenképpen a gondolkodás radikalizmusának követelménye maradt a számára; elfogadta azt a magas rangot, amellyel a spekulációt — éles ellentétben Kanttal — a gondolkodás Hegellel lezáruló stílusperiódusának utolsó szakasza ruházta fel, nemcsak Baader, hanem többek között maga Hegel is, aki a spekulatívet a dialektikussal azonosította. Spekulatív ősélménye volt Szabó Lajosnak a dialektika, annak ellenére, hogy a marxi dialektika formájában találkozott vele, márpedig Marx elutasít mindent, ami spekulatív. De Szabó Lajos legkorábbi ránkmaradt kézirata, az 1930-ban német nyelven írt Spiel und Ernst („Játékosan és komolyan”), amely a marxi dialektika jellemzését nyújtja, a spekulatív elemeket állítja előtérbe. „Van benne valami változtathatatlan és lavinaszerű — írja itt a marxi dialektikáról. — Valami örvényszerű, valami az örök keletkezés és elmúlás anyjától örökölt eruptív spirál-mozdulatokból... Felfedezi az anyag mélyén a nyomait és csíráit annak, ami élő, logosz-szerű, tehát aktív. Felfedezi, végigkíséri pályájukon, megőrzi és feloldja őket önmagában.” Mintha már itt érvényesítené Szabó Lajos másfél évtizeddel később megfogalmazott alapelvét: „Ha szellemi és nem-szellemi kérdésekről van szó, mindig a szelleminek és ezen belül is a minél spekulatívabbnak van nagyobb jelentősége.” Hogy mit jelent a „szellemi és nem-szellemi” különbsége, már érzékeltettük a kisugárzás és kiterjedés megkülönböztetésével. Szabó Lajos a Biblia és romantikában ehelyett személy és szó jelenlétével határozza meg a szellemit, amiből értelemszerűen az következik, hogy a „nem-szellemi” a személy és szó távolléte. De ez a két meghatározás fedi egymást. A szellemi a szakralitás saját középpontjával azonos körének kisugárzása, a nem-szellemi pedig a más kiterjedésektől elkülönülő, szubsztancializálódott kiterjedés, a más részektől elszigetelődő rész. A szubsztancializált kiterjedésre az jellemző, hogy fella- zítathatatlanná, felbonthatatlanná teszi magát, elidegenedik törvényétől: az Egésztől, és kihull ennek vonzási köréből, érzéketlenné válik a Más iránt; felej848
