Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9-10. szám - Tábor Béla: Szabó Lajosról (esszé)
mára, vagyis integrálódjon saját világába: a második személy létezésének csodája. A növekvő lélek növekedésének végső hajtóereje a legnagyobb elgondolható vonzó ereje: a növekvő léleknek az a törekvése, hogy felnőjön a legnagyobb elgondolhatóhoz. Mert az értékelő — az érték-megkülönböztető, az értékválasztó és az értéket önmagába integráló hármas egységében — maga a lélek. 5. Amit Szabó Lajos léleknek nevez, nem a modern és premodern lélektan bioló- gikum felé hajló „pszichikumának” felel meg; sokkal közelebb áll ahhoz, amit a spekulatív misztika számára jelent ez a szó: tehát a szellem vonzó és taszító erőinek teréhez. De ezt a teret, a vonzóerők túlsúlyával, úgy ahogy a „növekvő lélek” jelentése feltételezi, a „szellem” szónak az az értelmezése is magában foglalja, amit Szabó Lajos is elfogadott. Szabó Lajos a test-lélek-szellem elsősorban gnosztikus hagyományra támaszkodó trichotómiájával fejezte ki nemcsak az embernek, hanem az egész létezésnek végső struktúrára redukált dimenzió-rendszerét. Ennek a trichotómiának megvan az az előnye, hogy a szellemet nem engedi belemosni a „pszichikusba”, élesen elhatárolja tőle, és ugyanakkor megőrzi a lélek közvetítő szerepét test és szellem között. A lélek hasonló közvetítő szerepet tölt be e kettő között, mint a késő-antik gondolkodásban a logosz a világ és Isten viszonyában. Ez a közvetítő szerep annál fontosabbá válik, minél többet veszít egy kor gondolkodásában evidenciájából a transzcendencia. Ezért a modern pszichológia is mintha az antik logosz-spekuláció szekularizált feltámadása volna; a pszicho-szomatika még a pszichévé specializált lélek testté válásáról is tud. Szabó Lajos nem is szakadt el a szellem szónak a trichotómiában elfoglalt helyét kifejező használatától, és a növekvő lélek emblémájával párhuzamosan is alkalmazta. A növekvő lélek emblémájának megjelenése mégis hangsúlyeltolódást jelent a „szellem” értelmezésében. Arról ugyan nincs szó, hogy a szellem elvesztette volna primátusát: hiszen a lélek a szellem által lesz növekvő lélek. De a prizmatikus kutatás annyira kibővítette a „szellem” szó kifejezésre váró jelentés-tartalmát, hogy Szabó Lajos diagonálisai túlfutottak a hagyományosan „szellemnek” tekintett — s a viszonylag stabil objektivációk túlsúlyával jellemezhető — szféra határain és összekötötték a „lelki” szférával. A szellem értelmezésében bekövetkezett hangsúlyeltolódás ennek a következménye volt, és ezt az összefoglaló emblémát nyilván olyan igény hívta életre, amelynek a trichotómia a lélektől elhatárolt szellemmel nem tudott eleget tenni. Mi volt ez az igény? Minden jel arra vall, hogy az a végső szintézis, amelyben kirajzolódik a Szabó Lajos szellemi világát átszelő négy vezérlő diagonális egyetlen diagoná- lisa. Ez a négy vezérlő diagonális: az értékeléssel azonos szellem, a növekedés, a lelkiismeret és a szubjektivitás. A növekvő lélek emblémáját — Szabó Lajos kifejezésével élve — az a „lírai és lelkiismereti igény” teremtette meg, hogy kirajzolódjon ez az egyetlen diagonális. Hogy „kirajzolódjon”: ennek a kifejezésnek ezúttal különleges konnotációja is van; mert sok szól amellett, hogy a „növekvő lélek” emblémájának kiérlelődési folyamata rejtett előkészítője volt Szabó Lajos utolsó korszakának, a spekulatív grafikának. Azt mondtuk: a növekvő lélek maga a szellem az érzékenység hangsúlyával. Az érzékenységgel együtt jár az a labilitás is, amely annál jellemzőbb egy 842
