Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Gyurácz Ferenc: A költő és faluja (Holló András: Iszapfalvi legendák) (kritika)
GYURÁCZ FERENC A költő és faluja HOLLÓ ANDRÁS: ISZAPFALVI LEGENDÁK A Préselt lepke című, 1887-ben megjelent verseskötet után kisprózafüzérrel jelentkező Holló András zavarbaejtő író. Miként életkörülményeit tekintve is feltűnően különbözik legtöbb pálya- és korosztálytársától (szülőfalujában, a Komárom megyei Mocsán él szinte teljes elszigeteltségben, szüleinek paraszti munkájából vállalva részt), úgy írásművészetével sem kapcsolódik divatos áramlatokhoz — de még nemdivatosakhoz sem. Tollát szuverén ihlet vezeti, amely felszíni fodrozódásaiban nem érintetlen a szerző jelentős könyvműveltségének sugalmaitól, lényegét illetően azonban teljesen a szubjektív élet- és világérzékelésnek, Holló tragikus tépettséget, friss rácsodálkozást és fájó vágyakozásokat együtt-viselő lelkivilágának terméke. Holló András költői prózát ír, amelynek lelki motívumaiba az olvasónak módja van, már- már intimus módon, bepillantani. Illemtani aggály nélkül vállalkozhatunk a bepillantásra, hiszen a közvetlen belső érintettség nyomán kristálytiszta képszerkezetek, angyali naivságú vagy kegyetlen abszurditású történetek, hitelesen moralizáló — azaz tapasztalati gyökerű — aforizmák fakadnak, csupa olyan dolog tehát, amely esztétikaivá emeli a pőrén személyest, megszüntetve illetéktelenségünk érzetét. S bár egy-két esetben — főleg a kötet vége felé — ez a megemelkedés és átváltozás nem jön létre, a szubjektív fájdalom és a meg nem értettség panasza túlságosan közvetlenül nyilatkozik meg, a kötet egészét tekintve zavarunk inkább műfajtani vonatkozású: az irodalmi jelenségek kategorizálásához szokott kritikus biztató tanácstalansága. Biztató, mert Holló András kisprózái írásai üdítően ellenállnak az önkéntelen besorolási szándéknak. A költő „legendákénak nevezi az átlagosan egy kis kötetoldalnyi terjedelmű írásokat. Ha e megjelölésnek a magyar terminológiában szűk szakrális értelme helyett a külföldi (pl. angolszász) irodalomban használt, többféle elbeszélő struktúrát illető jelentését vesszük alapul, akkor a regulásabb kritikusi fegyelem is elfogadhatja a „legenda” elnevezést. A történetek összessége egy seholsincs, de mégis ismerős falu — Iszapfalva — mitologikus falurajzává áll össze. A csöppnyi történetek általában egy „főhőssel”, egy beszédes (vagy csak különleges) nevű falusi személlyel esnek meg, és mindig példá- zat-értékűek: morális vagy létfilozófiai jellegű, többnyire folklorisztikus ízű tanulságukat egy „azóta mondogatják Iszapfalván”-szerű formula után a nép szájába adott szentenciával, aforizmával vagy más, proverbium-értékű mondattal vonja le az író. A hősök gyakran különleges képességekkel megvert-megáldott, lelkileg sérülékeny emberek, a közösség szentjei, akiket azonban a falu durvább sokasága nem ért, idegenkedve szemlél, sőt megesik, hogy kiközösít és halálba űz. Ilyen áldozat Tuzalda Adél is, a lótüdejű hölgyemény, aki a falu felcsere és kántora közötti vitát, hogy ti. a kacsacsőrű emlősnek barna vagy fekete tolla van-e, úgy kívánta eldönteni, hogy elszaladt Ausztráliába, és megállapította, hogy a nevezett állatnak nem tolla, hanem szőre van. A vitatkozó felek azonban nem hittek neki, sőt azzal gyanúsították, hogy nem is járt Ausztráliában, hanem a szomszéd község sánta harangozójának ölében töltötte az időt. „A szarvaslábú nőszemély az elképesztő rágalom hallatára a szívéhez kapott és meghalt. Azóta mondogatják Iszapfalván a tamáskodókra: A hitetlen pogá- nyokkal nem lehet zöld ágra vergődni becsületes úton, mint ahogy szegény Tuzalda 766
