Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Gyurácz Ferenc: A költő és faluja (Holló András: Iszapfalvi legendák) (kritika)
Adél is többre ment volna egy mezőről hozott libatollal, mint az Ausztráliából hozott napnál világosabb hírével.” Másfajta képességei miatt vált az értetlenség áldozatává Bárány Valér, a művészi tehetségű iszapfalvi fafaragó, egy komor hangulatú történetnek, A lógó orr legendájának hőse, aki zárkózott, félrehúzódó, magányos ember volt. Az áskálódok minduntalan belekötöttek, gúnyolták és megszégyenítették, míg végül Bárány Valér — miután így szólt: „Akárcsak Josef K.” — egy késsel szíven szúrta magát. A kötetnek, néhány hasonlóval együtt, ez a legmeghökkentőbben személyes hátterű, lamentácicTs színezetű története, ugyanakkor a föloldhatatlan magányra kárhoztatott modern személyiség sokszor „megénekelt” sorsáról is tudósít, mégpedig a tömör, szikár, éles villanásokkal jelenetező forma révén oly hatásosan, hogy szinte kicsap a szövegből a tragikum. Máskor inkább a csöndes, némi iróniával enyhített melankólia szivárog a lapokról. Az áldozati elem szerepel például Méla Csongor legendájában is, itt azonban azt a naiv líraiságot is megfigyelhetjük, amely Hollónál sohasem ornamentikus cifrázatokból, hanem a mély létazonosságból származik, s így a legegyszerűbb szavakkal is kifejezhető. Csongor a hóesés szerelmese volt. Amikor havazni kezdett, mindent elfeledve gyönyörködött a hóesésben. „Ha tizenhét napig esett volna egyhuzamban, akkor ott fagyott volna meg, és ott halt volna étlen-szomjan a széken. Ügy érezte: ha ő nem tenné ezt, akkor összedőlne a világ. Abban a tudatban élt, hogy az egész emberiség helyett nézi a hóesést. A legmelegebb nyárban, rekkenő hőség idején távozott el az élők sorából. Temetésekor azonban, mikor Bácskai plébános meglóbálta a füstölőt, óriási pelyhekben havazni kezdett, az iszapfalviak ámulatára. Azóta mondogatják Iszapfalván: Ha nem lennének megszállottak, mint Méla Csongor is, bizony, hiába kérnénk jeleket: soha nem borulna föl a természet megkövült rendje.” Ez a rend Holló legendáiban gyakran fölborul. Pontosabban, miként a tudatalattiban vagy a folklórtudat szürrealisztikus köreiben, e legendákban is eleve másként épül föl a rend, mint ahogy azt elnehezült racionalista közhelyeink világában „természetesnek” tartanánk. A mitologikus falurajz szerves része egyfajta ál-néphit, amelyet Holló alakít ki az iszapfalviak használatára, s amelyben megtalálhatók az európai parasztság hiedelemvilágának jellegzetes elemei is, de több benne a személyes költői lelemény. Ez a „néphit” tükröződik a kötet gyakori műfajváltozatában, a folklorisztikai szakkifejezésekkel eredetmondának, eredetmagyarázó mondának nevezhető darabokban. Természeti jelenségek, állatok, növények eredetének iszapfalvi magyarázatát ismerhetjük meg e történetekből. A falumitológia egységességét, Holló világának koherenciáját mutatja, hogy a beleélő olvasó a legfantasztikusabb magyarázatokat sem érzi mesterkéltnek, legyen szó akár a csalánról, amely nem más, mint Sa- roglya Barnabás fölmagzott lucernája, amelyet a lustaság büntetéseképpen Szent Konstantin odaföntről csalánmezővé átkozott; a zúzmaráról, amely a „szárazföldi korall” kipusztítása óta telepszik telente a fákra, hogy emlékeztessen erre a jámbor, elefánt-nagyságú, fehérszőrű állatfajra; vagy éppen a tarlószántás indokáról, amely abban áll, hogy Iszapfalván tűzoltó madarak élnek, s így a tarlót nem lehet fölégetni, csak szántani, hiszen a madarak jótékony buzgalmukban a tarlótüzet is eloltanák. Az iszapfalvi tó közepén meredő szikla a szerelmében „sejtjeiig csalódott” csizmadia keserűségtől súlyos sóhajából lett, a szivárványt pedig a falu festőjének elhajított ecsetje festette az égre, mert Bodza Frigyes inkább eldobta az ecsetet, és vállalta a töm- löcöt, semhogy megrendelésre olyan ember portréját fesse meg, akit nem becsül. Holló András eredendő rokonszenve a szelídség, a jóság, a hivatástudat megtestesítői iránt, s ugyanakkor fájdalmas tudása a szelídek, a jók, a lélekben nemesek, az áldozatvállalók kiszolgáltatottságáról és megbélyegzettségéről — az a kettős szólam, mely ott hangzik a kötet majd minden írása mögött. Nem lehet oly durva olvasói fül, amely nem hallja meg e költői — emberi! — világ mélyéről szakadatlan föl- szüremlő zokogást, sem oly hályogos tekintet, amely nem látja meg tiszta csillogását a szenvedésen edzett hitnek, amelytől a játékosság, a humor sem idegen. Holló minden költői megnyilvánulása oly mértékű azonosulásból, személyes jelenlétből fakad, 767
