Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Jób halála (Két apokrif) (próza)

tam más kapujában ácsorogni, és sohasem hallottam a szomszédoktól, hogy náluk koldulna, pedig mind a kegyes alamizsnálkodók, mind a szőrszívűek az alkonyati traccskerítésnél, kétség sem fér hozzá, az ilyen jótetteket sűrűn emlegetnék, no meg a kutyákat is ráuszítanák.

Hová maradhatott, tűnődtem az őszi köd leszálltával, éhínségének szédületében talán a folyóba zuhant, talán felfalták a rongyaiban lakozó férgek, vagy ki tudja, valami hajlékra talált, befogadóra, és a befogadó benne elfogadóra, könyörületesre, valakire aki nem irtózik a nyílt és beforrott sebektől, az ótvar nyirkától, a kapca bűzétől, az odvas fogak bűzétől. — Ilyen töprengés közepette valami szürke batyut pillantottam meg a kerítés lécrácsai között. Gyáva szorongásomat legyőzve kimerészkedtem, és hogy megdöbbentett, mikor szokása ellenére rámszólt, s méghozzá saját szavaimmal: — No, csakhogy kimerészkedett — és rongyrétegei közül töredezett papírlapokat kotort elő:

— Ehol ni, olvassa, én nem értek a betűhöz!

Hívtam, jönne be fedél alá, a tűzhely mellé melegedni. Mindhiába. A kertajtót, a papírlapot, hangomat köd fátyolozta, de az ő hangja parancsként szakította át a párát, s én ott, az első őszi ködben, a küszöbön, alig méternyi látástérben olvasni kezdtem: „Én, a Rám nemzetségből való Barakael fia Elihu, Isten (áldott legyen az ő szent neve) alázatos szolgája ...” Szentséges ég, álmodom, vagy koboldok játszanak velem? Hisz' ez nem egyéb, mint az oly nehezen megszerzett apokrif, honnan került hozzá, már közkézen forog, már haszontalan papírként szemétre vetik? Így torlódtak bennem a kérdések, az olvasásban meg kellett állnom, s kérdeznem honnan kapta ezt az írást? De ő csak intett, olvassam tovább, s én valóban folytattam megállás nélkül mindkét apokrifet, előbb az ép szöveget, aztán a töredékeset, de utóbbi ott, hol a „szolgák magukkal vitték árnyukat is” véget ért, a szomszéd Gilead unokájára vonatkozó szavak hiányoztak, csak ennyiben különbözött a szobámban őrzött írástól.

Mire az utolsó szóhoz értem, a reggel párájában fürdött még tarka őszi bokrokról a köd felszállt, de a sorok a papírról az utolsó betűig eltűntek. Az üres lapokat visszaadtam.

— El is dobhatja — vetette felém — megismerem, ezeket Gilead írta, a bolond, aki Istennek kívánt tetszeni, azt hitte, ő valami kivétel, valaki, no, Isten jót nevet rajta — és most nevetésbe kezdett, igazi nevetésbe, megrázkódott bele a hegyoldal. Azután ő, aki a betűrovást nem ismerte, botjával ákombákomokat írt a kavicsos homokba. Próbáltam megfejteni, ám hol úgy tetszett, azt jelenti; Jófo keresi Istent, hol úgy: Isten keresi Jóbot. Melyik a kettő közül? — kérdeztem. Erre még harsányabban nevetett: — Hát nem érti, Isten keresi Istent.

Ezután feltápászkodott, és a harmatfényes gyepen eliramodott. A fűszálak kiegyenesedtek nyomában.

A történethez kiegészítésül még feljegyzem, hogy a házba visszatérve hiába kerestem asztalomon a két apokrif szövegét, és őt, akiről most már tudtam a nevét, őt sem láttam többé a hegyvidéken.

67