Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Gál Ferenc: Balassa Péter: A látvány és a szavak (kritika)

Sággal, amelyet csak ő képes adni a dolgoknak.” S a Balassa által elemzett szerzők közül e témában idézhetnénk bárki mást.

Hogy a megértés általában, s ezen belül az irodalmi műveké is, saját létem megértésével, sőt magának e létnek végrehajtásformájával, viselkedésmódjával egyezik meg, ez a gondolat Heideggertől származik. Gadamer ezt — Wittgensteinre támaszkodva — azzal egészíti ki, hogy mindez a nyelven belül megy végbe, lévén nyelv nélkül nincs gondolkodás, az értelmező fogalom maga is az értelem, a dolgok belső tagozódásához tartozik. Vagy, ahogy Balassa fogalmaz az Észjárások és formákban: „megélés és végiggondolás, e kettő éppúgy szétválaszthatatlan, mint észjárás és forma: a szó — tett; ha az.”

Ahhoz, hogy az lehessen, oyan formát kell találni — nemcsak a művésznek, a kritikusnak is —, mely nem egyszerűen szavakat keres egy előzetesen már lezajlott gondolkodási folyamat végtermékeihez, de magát e folyamatot, az egész gondolkodásmódot állítja elénk. Ez azt is jelenti, hogy nem a szó, még csak nem is a mondat lesz az a szerkezeti szint, melyen mindez megvalósítható, hanem az összefogó nagyobb egység — az esszé. A Hamvas Béláról írt tanulmányban —, melyet nem véletlenül definiál egy beszédmód körülírásaként —, az esszét mint kísérletet határozza meg „egy adott téma, mint életpobléma megfogalmazására, tehát egy rejtetten konfesszionális magatartás nyelvi formája”-ként. Ez szó szerint köti az esszét a vallomásirodalomhoz, melyről hangsúlyozni kell — ez Balassa felfogása is —, hogy nem a „közvetlen személyességet” jelenti, hanem azt a magatartást, melyben a személyiség a külvilághoz fűződő viszonyaiban nyíltan megmutatkozik. Ebből a szempontból a hagyományosan a vallomásirodalomba sorolt művek és az irodalmi esz- szék között az a fő különbség, hogy utóbbi kategóriában a külvilághoz fűződő kapcsolat elsődlegesen a szellemi területére korlátozott. Ami a vallomásirodalomban és az esszében külső és belső tartalmak arányát és viszonyát illeti, arról sokat mond jelen könyvnek a Babits Mihály önéletrajzi írásait elemző tanulmánya. Végső kicsengése: „Babits tulajdonképpen nem ismer memoárszerű önarcképet (s ez önmagában is jelentéssel telt gesztus), hanem csak az európai kultúrában, mint kollektív önarcképben képes felismerni önnön vonásait.” S ezzel Balassa nagyon okosan oldja azt a szakirodalomban sokszor máig komplexus-szerűen kísértő beidegződést, mely örökösen néhány versre, tanulmányra hivatkozott csupán Babits mélyen közösségi látásmódját bizonyítandó. Másrészt látni kell, hogy valahányszor a közösség ilyen értelmű felfogását tárgyalja, Balassa mindig önmagáról is beszél. S meglehet, e gondolkodásmód e tárgyról — s főleg e tájon — nem átlagos, még az is megengedhető, hogy nem úgy, nem olyan direkten jelentkezik, mint megszokott — egy valami bizonyos: mindezek alapján nem excommunikálható.

S minél inkább megbonthatatlan egyén és külvilág fentiekben vizsgált kapcsolata, annál inkább lesz bölcseleti a megközelítés, az elszigetelt jelenségekre összpontosító tudományos szemlélet helyett. S előtérbe kerül az öndefiníció alapvetően művészi kérdése is. Ez az állandóan felmerülő és folyton változó válaszokra kényszerítő (tehát meg nem válaszolható) kérdés a rá adott feleletekkel együtt egyfajta párbeszédet jelent. Ez látszólag az egyén határain belül zajlik, mégis szükségszerűen túlmutat e korlátokon. Mert vagy a személyiség kérdez rá a világ valamely jelenségére, vagy ezen jelenségek közül egy kérdőjelezi meg a személyiség már kialakult tartalmait. S így minden autentikusnak tekinthető artikuláció voltaképpen párbeszéd, azaz nyelv, azaz megértés — és megértetés. Ennek az esszé olyan fajtája, mely formailag is tökéletesen megfelel az említett kettős kötődésnek, éppen ezért a „benne foglalt gondolat a szellemről nyert érzéki tapasztalatának tekinthető, olyan szövegnek tehát, melyben együtt áll a látvány és a szó. Ez nemcsak a párbeszéd két résztvevője — a személyiség és a külvilág — között feltételez közvetlen kapcsolatot, hanem a nyelvi jel és a jelölt között is. Ennyiben kifejezésmódja is radikális, sokszor metaforikus. Túllép tehát az egzakt tudományosság keretein, s nyelvi eszközeinek egy részével a művészihez kötődik. Ugyanakkor — lévén anyagát szigorúan nem a fikció területéről válogatja — egészében véve az esszé nem művészi szöveg.

762