Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Gál Ferenc: Balassa Péter: A látvány és a szavak (kritika)
Ennek ellenére létezik még egy olyan jellegzetessége, mely a szépirodalmi művekhez köti: a szerkezet. Ennek oka, hogy mindkét műfaj alapvetően az Egészről való gondolkodáshoz vonzódik. A színeváltozás Flaubert-tanulmányában írja Balassa, hogy a műben „a legkisebb egységben is az Egészt látjuk megnyilatkozni, és megfordítva: az Egész kibontakozásában (ennek lehetővé válásában) meg kell pillantanunk a legkisebb, legnyersebb elemet is...” Ugyanez áll az esszére is. Mégpedig azért, mert az ember helyzete is így írható le a világban. Nem alárendeltje, de része annak, amiről beszél. Belül képviseli az Egészet, ahogy a modern fizikában a mérés eszközét is bele kell számítani a mérés eredményébe. Ugyanígy a szubjektumnak is bele kell foglalnia magát abba, amiről beszél, s így beszéde elkerülhetetlenül e belefoglalás szerkezetét követi majd. E belefoglalásnak — vagyis az egzakton túli megismerésnek — két fő iránya van: a befelé, a pszichikum felé való tájékozódás vagy önmagunknak az Egészben való közvetlen megmérése, a transzcendencia, a misztika. Nyitott a kérdés, vajon e két irány esetleg nem egy — a hermeneuti- kai körhöz hasonló — s rajtunk áthaladó körív tőlünk jobbra, illetve balra eső pályája, mely ebben az esetben a megértés horizontján túl valahol zárja a kört. E horizont tágítását célozza az (ön) megismerés két irányulása. A lélektani útra Babits Psychoanalisis Christiana című verse lehet a példa. Elemzésében Balassa felmutatja: Babits szerint (is) az igazi bűn önmagunk megismerésének és ezzel összefüggésben önnevelésünknek az elmulasztása. S e ponton megismerés, életmód, művészet megint együtt áll. Mint a kereszténység mondanivalójának a hivatalos egyházaktól független — vagyis azokkal nem is vitázó — általános felfogásában. S ehhez már nagyon közel esik az Egész megismerésének misztikus útja: Pilinszkyé. Amely út, az általános felfogástól megint csak eltérően, „nem elfordulás a világtól és nem közönyös neutralizálási törekvés (tehát nem énesség), hanem egyfajta, szociológiai—történelmi—immanens logikával is értelmezhető, megfejthető, de misztikus nyelven felhangzó válasz e világ szenvedéstörténetére”. A kiemelt részek mellett meglehetősen elsikkad a „világ” előtti „e” mutatószó. Holott a korántsem homogén hagyományokkal rendelkező misztika, mely ugyan mást és máshogy néz és lát a világból, mint mi magunk, rendelkezik egy olyan etikai tartalommal is, mely közvetlenül alkalmazható mindennapjainkra is — egyszerűen élni tanít. Nem véletlen, hogy az ízlés szó eredeti jelentése szerint morális fogalom volt, azután pedig fokozatosan kisajátította az esztétika. Balassánál a két jelentéskor nagyonis együtt áll. Az Észjárások és formák bevezetőjében olvasható: az „esztétika voltaképpen kultúrkritikai tudomány, melynek feladata a hosszú ideje problematikussá vált kultúrában (s itt a legtágabban értelmezett kultúrát érti — G. F.) köztes-közvetítő szerepet betölteni, így válaszolván, mintegy kritikailag a krízis kihívására”. Amivel erre a — Pilinszky és Hamvas által apokaliptikusnak nevezett — világra még válaszolhatunk, az valami olyan kell hogy legyen, ami az ízlést mindkét jelentése szerint érvényesülni engedi. Ezért is olyan fontos az Evangélium Balassa számára. Mint olyan esztétikailag is értékes irodalom, mely létünk jószerivel változatlan ontológiai és morális kérdéseivel küzd meg. Talán ez is szerepet játszik a szegénységproblematika felerősödésében A látvány és a szavak írásaiban. Az okok közül ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a mindennapokra figyelésről és — ahogy Csordás Gábor megjegyezte — a klasszikus orosz hagyomány erősödő asszimilálásáról. Az alapvető emberi kérdések imént említett változatlansága mindenfajta hagyomány hatásának legfőbb biztosítéka. Maga a hagyomány természetesen nem automatikus átvételt jelent, hanem egy dolognak valamely másikhoz való többé-kevésbé szándékos viszonyát, egy személyiségnek vagy egy közösségnek saját múltjáról való gondolkodását. Megint csak egy hallható’ vagy néma párbeszédet tehát. Márpedig a párbeszéd soha nem egyszerűen azt jelenti, hogy A megérti B-t és viszont. Viszonyuk válik megértetté, elkerülhetetlen tehát valami olyan többletnek a megjelenése, mely külön-külön egyik fél számára sem hozzáférhető. Ha a hagyományt behelyettesítjük e viszonyba, rögtön világossá válik, mit is neveztünk hermeneutikai térnek. A megértés e közege egyik irányban szándékainktól függetlenül tágul az idő előrehaladtával. A másik irányban rajtunk (is) áll, hol húzódik a megértés határa — a 763
