Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Jób halála (Két apokrif) (próza)
mintha egész vékony hártyával a könny is elöntötte volna a szemét, majd megismételte: az a gyenge, az a megfoghatatlan kicsiny, akit nem fog a halál visszaadta gyermekeit, és megérti, hogy azok akik később születtek ugyanazok, mint az előbbiek, valamennyiben ugyanaz az élő, a halhatatlan szikra, találkozva vele és felismerve azt, aki előbb volt mint Ábrahám, aki a mindenek előtt, megérti, hogy az a Jób, aki ennek az életnek örömeiben dúskált, és aki ennek az életnek nyomorúságától szenvedett, az nem ő, nem Jób volt, hanem az, akiben most felismerte önmagát. * Mialatt ez a nagyvilág, ez a kába asszony a számok irgalmatlan rendje szerint váltja az eonakat, az esztendőket, a napszakokat, az ö keresésének ideje nem múlik, míg csak az idő.... míg csak fel nem emésztette az időt. így volt ez akkor, és az akkor a most — a végső szót azonban magától Jóbtól hallottam. * Ugyan mi vonzhatta kapum elé, holott én sohse hívtam kapálni, szénát gyűjteni. Lelkem rá, nekem soha eszembe se jutott, amikor dülöngélve kaptatott fel a hegyi úton a helybeliek módján rászólni: no, felöntöttél a garatra Ördögjóska. Ámbár volt, aki, igaz, kis gúnnyal istenes embernek nevezte. Ha jól meggondolom azonban, a külvilághoz való kapcsolatát inkább jellemezte az, hogy nemigen törődtek vele, hozzá tartozott a vidékhez, csakúgy, mint a határban a düledező viskó, vagy a vizét apasztotta kerekeskút, — hol lakik? — senki se kérdezte. Időnként megjelenik a kapuban, van úgy, hogy az ablakon kopogtat, máskor meg, ha magamtól nem venném észre, jelenlétéről sem adna jelt. Ott kuporog szótlanul a kapu kőküszöbén, aztán valamit mormol, bádog csajkájából az edény falára száradt maradékot kis fadarabbal kapargatja — és hallgat. Télen, nyáron valami sapkaféle takarja a fejét, ha kimegyek megböki, néha le is veszi, ilyenkor az egyenetlenül kopasz fej, a ritkás hajtövekbe ragadt vörösbarna var az első ránézésre, míg nem győzködöm magam felett, megriaszt. A homlokától arcán át nyakig szántó ráncok gyermekkorom egyik rémképét idézőik, a könyvtáblát, Victor Hugo Nevető Emberének, botótóját. És jó okkal, nem tudni barázdái nevetnek, vagy görcsös kínban rándulnak-e. Néha úgy vélem nevetnek, majd csakhamar rá kell ébrednem, hogy nála a szenvedés és öröm szétbonthatatlan. De a szeme, legyen nevetés, vagy sírás — ki értené? — és akár szól akár néma, mindég egyformán színtelen, és olyan feneketlen mélységgel fenyeget, hogy ritkán van bátorságom belenézni, akkor is csak egy pillanatra, — attól félek talán hogy belezuhanok, vagy még inkább, hogy belefagyok, — nem kutatom. És az állán az az élesen metszett sötét árok, de leginkább a benne fészkelő ótvar, meg a korántsem kifogástalan orra (zsebkendőt nem használ, feltehetően ezt a holmit nem ismeri). Mitagadás, néha viszolygok tőle, de a vonzás az egészen más iránt mégis erősebb a kényes tartózkodásnál, és reggelenként első dolgom kilesni az ablakon, ott kuporodik-e már a kapuban. Ha igen, szorongva készítem az ételt, vajon elfogadja-e, mert van úgy, hogy szó nélkül eltolja maga elől, vakar egyet nyakán, aztán köszönés nélkül továbbmegy — de hová? Azt nem tudni, mert amilyen görnyedt és hitvány testű, olyan hirtelenséggel tűnik el az útkanyarban. Sohasem lát66
