Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Jób halála (Két apokrif) (próza)
tatlan sokaság belefért egyetlen szempillantásba, mert ahogy felvillant, úgy el is villant és helyében én csak egy áttetsző emberalakot láttam, eleinte mérhetetlenül nagynak, majd olyan kicsinynek, hogy tenyerembe vehettem volna, de nem én vettem tenyerembe hanem Jób, vagy nem is tudom, most úgy rémlik ő vette tenyerébe Jóbot. Ám akár óriás, akár mákszemnyi voltában egyaránt átáradt rajta mindaz, amit az imént látnom adatott, ez a nagyvilág, s ahogy átáradt, úgy el is tűnt. ö pedig egyre jobban hasonlítani kezdett Jób- ra, azután Jób gyermekeit ismertem fel benne, a fiakat és a leányokat egyenként, és most már fülem is megnyílott, és tisztán hallottam, amint megszólalt: Előbb voltam én, mint Ábrahám. Decembris nyolcadik, a Szűzanya mennybemenetele napján. Sokáig töprengtem, feltárjam-e gyóntatom, a tiszteletre méltó Aloysius pater előtt álomlátásaimat. Végtére is meggondolám, nem származhat abból semmi veszedelem, sokkal inkább abból, ha titokban őrzöm a kegyelmet, amiben a Szűzanya közbenjárására az Ür részesített. Kegyelem volt az, mert amidőn a soros nővér, Hildegunidis, oelláimibia jőve megnézni, miért nem voltam a kápolnában a reggeli ájtatosságon, és felébreszte kérdezvén nem volnék-e beteg, olyan egészségesnek érzém magam, akár kislány koromban, mielőtt a zárdába léptem, a viszketegség, a fekély lehullott rólam, de még leszáradt sebhelyek sem emlékeztettek elszenvedett kínjaimra. És milyen nagy lett örömem, amikor Aloysius pater ahelyett, hogy megdorgált volna, boldognak mondott, és még segített megérteni azt, amiben részesültem. Igazat szólva gyenge értelmem nem fogta fel teljesen a bölcs pater magyarázatát. Azt meg is mondtam neki. Ö azonban csak mosolygott, és azzal vígasztalt, nem baj, mert aki azt hiszi, hogy érti, korántsem bizonyos, hogy valóban érti, ám aki nem érti, az tudja. Bizony ez sem világos előttem, beszéde azonban olyan szép volt, hogy leírom ide az elméjükben erősebb nővéreim okulására. Az a Jób — így kezdé beszédét tiszteletre méltó gyóntatom — aki ebben a földi életben a világ nyomorúságától szenvedett, ugyanaz, mint aki a túlvi- lági vándorlásában nem lelte nyugtát, aki nem találta gyermekeit. Nem találta, mert nem ismerte fel őket, nem, mert önmagát sem ismerte. Jób eleinte abban a tévhitben leledzett, mint barátai, Istent a földi uralkodók képe szerint képzelte, akik a javakat, a szükséget kedvükre osztogatják. Csak azt az Istent ismerte, aki erős, mint a szélvész, aki lesújt mint a villám, aki ragyogó, mint téli éjszakán a sivatag felett a csillagos ég, aki jutalmaz és büntet, aki a hatalom. Leányom — így folytatta Aloysius pater —, az egészség és kórság, akár a gazdagság és a szegénység egyaránt múlandó Ezek a szomszédok, barátok olyan emberek voltak, akik a sors fordulásait a halandók erényeitől és bűneitől származtatták. Betartva parancsolatokat, rendeléseket ők akarták Istent hatalmukba keríteni. így mondom, jól figyelj, keríteni, a törvényből kerítést fonni Isten köré, ők, akiknek szívében nem lakozott törvény. De lásd, miiben különbözött Jób hályogos szemű barátaitól. Benne, a minden teremtményre boruló hályogon keresztül ás derengett, hogy'gyermekei, s mindaz, amit lát, hall, érez, csak kép, csak hasonlat, csak tükör, és a földi lét határait átlépje sem nyugodott, addig bolyongott, míg rá nem talált arra, aki nem hatalmas, aki tehetetlen és gyenge, akit keresztre feszíthetnek és évezredeken át azt hiszik, meghalt, találkozik vele, aki feltámadt, aki azért támad fel minden időkben, mert megölhetetlen. — így szólván a jóságos pater szünetet tartott, és 65
