Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Konrád György: A harmadik reformkor el (Naplójegyzetek) (esszé)
mást, szolidárisabbak vagyunk, többé-kevésbé hasonló rendszerekben ugyanannak az autonómiának a kísértete jár-kel a Földközi- és Fekete-tengerektől a Balti-tengerig. Az egységesülő Európa keretében kell újraértelmeznünk és végre sikerre vinnünk korábbi reform-nemzedékek céljait; a nemzeti önállóságot, a társadalmi önkormányzatot és az egyéni szabadságot. Itt van a kapu előtt az új reformnemzedék, amely a szocializmust a demokráciával kívánja egyesíteni, s mosolyogva átlát minden olyan okoskodáson, amely szerint a nyugati szabadságnál csekélyebb szabadság voltaképpen — dialektikusán szemlélve — nagyobb szabadságnak tekinthető. Harminc éve még voltak olyan értelmes és jóhiszemű emberek, akik a demokráciánál haladóbbnak vélték a diktatúrát. Harminc év leszűrt tapasztalata nap-nap után arra tanít, hogy konzervatív, merev és veszteglő az olyan társadalom, amelyben egymástól független érdekek és álláspontok nem mérkőzhetnek és egyezkedhetnek szabadon, alkotmányos játékszabályok szerint. Magánbeszélgetésben ma nagyon kevesen mondják haladóbbnak a diktatúrát a demokráciánál. Ennek az ellenkezőjét is kevesen mondják nyilvánosan, mert a többség fél. Ha nem jön közbe külső katasztrófa, a nyolcvanas-kilencvenes években a mai fiatal, s akkorára már igencsak középkorú reformnemzedék — úgy gondolom — fel fogja magát szabadítani ez alól a félelem alól, s a demokratikus szabadság már a többség nyilvánosan is elvállalt kívánsága lesz. Kisebbség a többség ellenére nem alkothat demokráciát. A szabadságintézményeket meg kell előznie az őket igénylő kultúrának. Idő kell hozzá és némi szerencse is, hogy egyre több emberben felhalmozódjon az a belső erő, csöppet sem könnyű önnevelés árán, ami a társadalmi őszinteséghez kell. A szabadságról, ha csak elvi óhaj, külső nyomásra le lehet mondani, de ha fokról-fokra természetünkké érlelődik, ha személyiségünk része lesz, amelytől immár nem tudunk megválni, akkor így vagy amúgy megtaláljuk a módját, hogy ennek az elemi akaratnak közös megállapodással intézményes alakot adjunk. Az ötvenes évek voltak a bürokratikus államszocializmus első korszaka, a társadalom betörése: sok taps és sok letartóztatás. A hatvanas-hetvenes években jött az államszocializmus konszolidációja, kevés taps, kevés letartóztatás, fásult hivatalos kérkedés alatt óvatos félhivatalos panaszkodás. Van még húsz évünk a századfordulóig — nem túl sok, nem is kevés —, hogy felszínre törjön a kultúrában, majd a politikában a demokratikus szocializmus ma még bátortalanul lappangó, s csak szórványosan megnyilatkozó közgondolkodása. A nemzet, a szűkebb közösségek és a személyek önrendelkezése olyan igény, amelyet már ma is a választók többsége támogatna, csak éppen senki sem szavaztatja erről meg őket. Ezek az óhajok nem vadonatújak, 1945-ben is mellettük volt a többség, csak a háborúban kivérzett, elbizonytalanodott, s állami múltjától elidegenedett nemzet tanácstalanul állt szemben azzal a szalámipolitikával, amely a demokrácia nevében számolta föl a demokráciát. De a két, többé-kevésbé szabad választáson semmi jele nem mutatkozott annak, hogy a nép többsége egypártrendszerű tekintélyuralmat akarna. A győztes szovjet hadsereg jelenléte, s a kommunista kézben levő politikai rendőrség elég kemény érvek voltak a fiatal magyar demokrácia pluralizmusa ellen, de a puszta hatalmi erőszakhoz még akkor is kellett a zavart tudatú lakossággal szemben a megtévesztés eszközeit gátlástalanul kimerítő propaganda. 1956 őszén tizenkét nap alatt a spontán születő munkástanácsok és forradalmi bizottságok — meglepő egyhangúsággal — kinyilvánították, hogy sem a gyárakat, sem az üzemeket nem kívánják korábbi tulajdonosaiknak visszaadni, s az alapvető termelőeszközök köztulajdona mellett ragaszkodnak mind a közvetett, mind pedig a közvetlen demokrácia intézményeihez, a többpártrendszerű demokratikus parlamenti választásokhoz, s a termelő, valamint a lakóközösségek tanácsrendszerű önigazgatásához. Ha a Nagy Imre-kormánynak ideje lett volna még demokr'á- tikus alkotmánytervezetet kidolgozni és azt népszavazásra bocsátani, akkori tapasztalataim alapján nem tartom kétségesnek, hogy a túlnyomó többség a demokráciát előnyben részesítette volna a diktatúra bármely alakjával szemben. Kiderült volna, s kiderülne ma is — érdekes volna tapasztalati úton ellenőrizni ezt a föltevést —, hogy az állampolgárok többsége félelemmentes életének biztosítékául szívesen fogadna egy olyan alkotmányt, amely magában foglalja a legszabadabb népek jogelveinek 738
