Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - BIBÓ ISTVÁN EMLÉKEZETE - Konrád György: A harmadik reformkor el (Naplójegyzetek) (esszé)

tapasztalatait, és a magunk többszáz éves önrendelkezési kísérleteinek szellemi hagyatékát, a magyar jakobinusoktól kezdve lassan két évszázad egymást váltó értelmiségi nemzedékeinek liberális-demokrata állameszméit, melyeket a szervezett munkások túlnyomó részét magába foglaló magyar szociáldemokrata munkásmozgalom is magáévá tett, sőt a kommunista párt is vallott a fordulat évének nevezett államcsínyig. Ez az alkotmány megvédené az állammal szemben az állampolgárt, intézményes formákat kínálna, hogy kifejezhesse akaratát országgyűlési, községtanácsi és munkahelyi választásokon, biztosítaná számára egyszer s mindenkorra szóló megmásíthatatlan jogaként a szólás, a gondolat, a vallás, az egyesülés, a szervezkedés, a vállalkozás, a szabad lakhelyválasztás, a külföldre utazás szabadságát. Talán még meghozza ez a század, hogy egy új reformnemzedék törvénybe iktatja a demokratikus szocializmus alkotmányát. Meghalni éppen ezért sem érdemes, elég dolgozni érte. Boldogok nem leszünk a demokráciától, de természetesebbek és valamivel értelmesebbek igen, mert már nem azon a nyomorúságos kérdésen fogunk rágódni, milyen bajaink származhatnak abból, ha nem hazudjuk el, amit gondolunk.

A magyar kultúra két nagy reformhulláma liberális-demokratikus volt, a harmadik is az lesz. Legyen ennek a reformmozgalomnak legfontosabb tulajdonsága, hogy végre sikerül, és el nem fojtható. Jobb, ha olyan formákat és színtereket választ, amelyen leváltások, rendőri akciók nem állíthatják meg. A változások természeténél fogva különbözni fog az egy-két éves reformidőszaktól 56 előtt Budapesten és 68 előtt Prágában: csalódott kommunista értelmiségiek moralizmusa uralta azokat, nem pedig egy átfogó értelmiségi többségnek a kormányhatalomtól független, messzire látó nemzeti stratégiája. A reformmozgalom felszámolható, ha elsősorban politikai mozgalom, amelynek keretében a reformisták hatalmi pozíciókat próbálnak megszerezni a kormányzaton belül, vagy ellenzéki testületeket hoznak létre. A reformhoz mindenekelőtt reformisták kellenek szerte az országban, minddhféle munkakörben, akik nem félnek együttgondolkodni társaikkal az adott szabadság tágításának lehetőségeiről. Ha a kelet-európai demokratikus reform hívei a kelet-európai kommunisták múltjából kölcsönöznek módszereket, akkor a hatóságok elszigetelik őket, s feltűnnek közöttük a szektaélet lelki nyomorúságai, Kelet-Európábán pedig nem lesz demokratikus reform. A szabadságmozgalom valósága az elvállaltan személyes magatartás, a külső-belső szabadságukon munkálkodó, s egymással derűs eszmecserébe bocsátkozó, önmaguknak és környezetüknek érdekesebb életet formáló polgárok táguló köre. Sértettség és bizalmatlanság hálózza be ma keresztül-kasul az értelmiség egészét, osztályunknak azt hiszem nemcsak a becsületét, kedélyállapotát is fel kellene frissítenie. Tévesnek gondolok minden olyan álláspontot, amelyből gyomorfekély és szívinfarktus következik. Egyáltalán nem gondolom, hogy a hivatásos politikusoknak, vagy az idejük nagyobb részében politikával törődő embereknek több közük lenne a szabadsághoz, mint másoknak, akik a maguk nem-politikai mesterségét igényesen és lelkiismeretük szerint művelik. Semmit sem kívánok kevésbé, mint hivatásos forradalmárokból szerveződő politikai élcsapatot, ezúttal paradox módon az él- csapat-ellenesség eszméi körül. Olyan társadalomban szeretnék élni, amelyben a politikusok nem sok vizet zavarnak.

A nép megcsinálta a másodlagos gazdaságot, ezáltal függetlenebb, mintha földalatti sejtekbe szerveződne. A munkások önvédelme az utóbbi években találékonyabb volt, mint az értelmiségé, úgy ahogy fölértékelték munkaerejüket. Mivel mulasson a független értelmiségi? Függetlensége gyakorlásával abban a munkában, amelyet végez, azokban a pozíciókban, amelyekhez leginkább vonzódik, abban az életkörben, azokban a társas kapcsolatokban, amelyekbe sorsa helyezte. A magunk nyelvében s közegében vagyunk a legerősebbek. A hatalomhoz úgyis jobban értenek azok, akiknek nincs. Szabad embernek kényelmetlen, ha bármilyen hatalma van. A cselekvés fölmagasztalása a szemlélet rovására egy letűnő korszak értelmiségi öngyűlölete volt. A szellemi újítás érdekesebb, mint egy összejövetel megszervezése, amit normális körülmények között egy titkárnő is remekül elvégezhet. Kísértők vagyunk, ha kultúránk kevésbé unalmas, közéletünk is kevésbé lesz az. Az autonómia játékos, a tekintély morcos. A szabadság munkája nem igényel dühös prófétákat, merev katoná739