Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Jób halála (Két apokrif) (próza)

rán kell felkelni, ahol a szörnyűséges viszketegséget kell szenvednem, de háborgásom csakhamar csillapodott és a mécses felé nyújtottam kezem, hogy meggyújtanám, ám még el se érhettem, kezem olyannyira elnehezült, hogy menten visszaesett fekhelyemre, s én mély álomba, de nem is álomba, inkább így mondom, abba a merőben más világba visszazuhantam. És íme, ekkorra ott minden megváltozott, az ezüstlágy ködvidék helyébe, nem tudnám megmondani; sötét hegyek, vagy sötét felhők tömörültek, bizonyos, hogy a csúcsa valamennyinek lángot lövellt, és a vándorló Jób is megváltozott, alakját tisztán kivehettem, ruhája, vagy még inkább ruhájával egyet alkotó teste apró lángokat hányít, és akkor én, Uram bocsáss, ismét kísértésbe estem, hogy a lángokat ujjhegyemmel megérinteném, mutatóujjamat egészen az előttem haladó Jób köntöséig nyújtottam, micsoda különös láng is volt az, érintésemre nagy lobbal felfröcskölt, és én nem éreztem se forróságát, se hidegét, nem éreztem semmit, s míg ezen csodálkozám, Jób hatalmas lángoló oszlop elé ért, eleinte úgy véltem lobogó tölgyfa, azután látnom kellett, hogy tüzes arcú, parázstekintetű férfiú az, kezében lángkés, előtte a láng táncoló fényében fürtös ifjú térdelt, olyan kedves a szemnek, hogy ijedtemben behunytam a magamét, én tüstént ráismertem a kegyes Bernardus atya festette képről Ábrahámra, amint éppen fiát, Izsákot fel akarja áldozni, de a homályból már a gödölye is feltűnt a ködbozótban, szép fehér barmocska, s míg ezidáig látomásomban a lángvörösön kívül semmiféle szín sem mutatkozott, ennek szeme a tűz pirosította tájból úgy kéklett ki, mint a kápolna boltozatából Isten kék szeme. Most az aggastyán Jób ujjai, hosszú lángnyelvekként körülfogták a nála még vénebb Ábrahám alakját, végül már a lángok úgy összelobbantot- ták őket, hogy meg sem lehetett különböztetni, melyik az egyik, melyik a másik, és már nem is annyira Jób, hanem az egymást kergető, egymásba fonódó csóvák sustorogták: — hol vannak, hol vannak, a fiák, a lányok, atyánk, Ábrahám, te aki visszakaptad, te aki kebeledben rejted, hozd elém őket. De se fiák, se lányok nem mutatkoztak, sőt maga Jób is úgy eltűnt, akárha saját lángjában, ha nem éppen Ábraháméban perzselődött volna tűzfelhővé.

Hogy ennek utána mi esett, s hogy esett-e valami, hogy Jóbot felemésztette-e Ábrahám tüze, lángja, hogy folytatta-e vándorlását a tüzet fogott út- talan úton, ilyesmiről hiába is akarnék számot adni, mindössze arra emlékezem, hogy derekamon a fogadalmi övbe belekapott a szikra, majd gondolatnál sebesebben falni kezdte a láng nem csupán felső és alsó ruhámat, hanem teljes mivoltomat, anélkül, hogy forróságát éreztem volna, anélkül, hogy égetett sebet ejtett volna, de akkora világosság zuhogott, hogy a mindenség egyszeribe fényözönné lett, és azon kívül semmi, én magam úgyszintén semmi, senkii! Hogy lassan esett-e, vagy egyik pillanatról a másikra, azt se tudnám elmondani. Való igaz, hogy szemem egyszeribe megnyílott, valami ragyogó kékre nyílott, a gödölye kék szemére nyílott, az meg csak egyre tágabbra nyílott, kékebb volt az, mint Isten szeme a kápolna mennyezetén. Ahogy tágult, kerekedett, úgy vált a máriaüvegnél is átlátszóbbá, s azon át megmutatkozott előttem a nagyvilág a maga teljében, haragjukban hörgő és nyugalmasan alvó tengerek, hófedte hegyóriások és békés erdei tisztások, városok, nyüzsgött bennük a tömérdek nép, magas templomokkal, palotákkal, hitvány kunyhókkal, azután ember nem lakta sivatagok, nem lehetne azt elbeszélni, hát még leírni, még a mi kolostorunkra is rá lehetett látni, s még az az apró alma is piroslott, amit a múltkor a fáról elcsentem s fiókomba rejtettem, hogy böjtnapon benedvesítsem egy-egy harapással száraz szájamat. Mindez a számlálha64