Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Jób halála (Két apokrif) (próza)

szövésű, mégis eltakarta a várost, ahonnan idehoztak a hegyi kolostorba, eltakarta szüléimét, kedves játékszereimet, a labdát, a hajasbabámat, el a gyümölcsöskertet, ahol leánypajtásaimmal együtt a fiúk elől a fára másztunk, hiába, a haszontalanok nem tágítottak, körülugrálták a körtefát, még a törzsét is rázták, s ha jó dajkám nem kergeti el őket a seprűvel, bizonyára még ie is esünk. Mondom, olyan volt álmomban az a szitafinom, se nem föld, se nem víz, se nem levegő valami, amiben Jób botra támaszkodva vándorolt, akár a fátyol, amely mögött eme világ semmivé lett, az a súlytalan föld nélküli föld, szinte azt akartam írni, hogy ég, de mégsem, hiszen Bernardus, a kegyes festő a kápolna mennyezetén megfestette azt, hogy mi nővérek szemünket felemelve lássuk a mennyek aranyban ragyogó kékjét, közepében az Űr szívünkbe látó nyitott szemével, körülötte az angyali karral, a szentek trónusaival. Itt azonban a föld és víz és levegő nélküli tájban Jóbon kívül senki se volt, még útszéli fa se, ej, milyen botor gondolataim is vannak, hogy is lett volna útszéli fa ott, ahol út se látható, csupán a botjára támaszkodó felhőember, Jób, s ő is időnként összeolvadt a különös vidékkel, mintha ott se lett volna. Az, amin járt nem különbözött attól, ami körülvette, legjobb talán, ha igy mondom, nem volt ott se fenn, se lenn, csak a nehéz léptei. Olyannyira nehezen lépdelt, akárha agyagot tapodna, akárha lábainak a talpára tapadt föld minden sarát kellene abba a másik világba átvinnie, néha már azt véltem egész derékig belesüllyed abba a ragadós valamibe, ami pedig számomra oly könnyűnek tetszett. Csak a keze. A tapogatózó keze, az nem halványult el, inkább fénylett amint megnyúlt hosszúra, olykor hosszabbra, mint egész alakja, az a gyermekeit kereső vibráló keze, és amidőn belemarkolt abba a semmi-valamibe, akkor gyermekei, hol az egyik, hol a másik, akárcsak ő maga fel-felbukkantak, és valóban olyanok voltak, mint egy-egy kép, és ilyenkor ismét hallani véltem (ámbár nem tudom, hogy tényleg hallottam-e) rebe- gését, szakasztott úgy, mint előző álomlátáSomiban: — csak képek, csak ismétlések, csak tükrök. Végtelen út volt ez, holott, amint már fennebb megírtam, nem is vezetett ott út, legalábbis én nem láttam, hacsak nem mögötte vándorlépteinek nyoma a felhőbarázdákban, de az is menten eltűnt szemem elől, s ő tapodta a ködsarat tovább, tovább, mint annak előtte. Nem lehetne ennek az útnak idejét a refektóriumban pergő homokórával, de még a felkelő és lenyugvó nap idejével se mérni. Történt ennek utána (ne vegye a Mindenható bűnömül) hogy a kíváncsiságtól hajtva magam is beleléptem a ködtengerbe, úgy követtem titkon, hadd lássam, mire megy nyugtalan szíve a kereséssel, mikor állapodik meg végre, de félelmemben, nehogy hátratekintve észrevegye leselkedésemet, ügyeltem, nehogy túlságosan megközelítsem. Ö azonban nem nézett vissza, s én az ő nehéz lépteit csodálatos könnyen követtem, még lábomat se kellett emelnem, úgy vitte hitvány testemet a gomolygó görgeteg, súlytalanságomban megrettenve meg akartam kapaszkodni valami támasztékban, akár egy árva kóróban, ha csak lett volna, ám belemarkolva abba a puha semmibe, magam is mintha párává váltam volna, eltűnt előlem a ködsarat taposó Jób, még az eladdig fénylő keze is, el minden, elhalt látásom, tapintásom, s én magam is mintha köddé foszlottam volna és ebben édes gyönyörűségem lelém, mintha nem is lettem volna a széles semmiben egyéb, csak ez az édes gyönyörűség. Ekkor azonban megcsendült a kápolna kisharangja, az, amelyik matutinára szólítja a még fel nem serkent nővéreket, szemem nyitottam, s a félhomályban alig ismertem cellámra. Hirtelenében bosszúság fogott el, amiért vissza kellett jönnöm ide, ahol minden olyan súlyos, ahol ko63