Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT KODOLÁNYI JÁNOS - Szalai Éva: Kodolányi Vízözön című regényének keletkezéstörténete (tanulmány)

megidézi Lugalt, elmondja véleményét, érvel, tudja, hogy a másik megértette őt; mégsem juthatnak közös elhatározásra. Majd ismét lejátszódik ugyanaz a jelenet, megfordítva. Most Lugal mondja el szinte Utnapistim szavaival ugyanazt. Lugal uralkodó, az őáltala jónak látott közösségi tett az emberiség együttes megmentése. Így születik meg a Világtorony terve. A király a politikában gondolkodik és az időben. Tudja, hogy az idő alá vettetett embereket az idő törvényei szerint kell kormányozni. Lugal meg akarja menteni a halandókat, úgy gondolja, elég, ha a felelősség súlya csak őrá nehezedik. A nép nem tud gondolkozni sorsáról — ő majd átvállalja ezt és a gondoskodást is. Elég erős akar lenni ahhoz, hogy magára vállalja az egész fenyegetés terhét és elhárítsa a bajt. De ez nem lehetséges, saját sorsával mindenkinek személyesen kell megbirkóznia. „Ki-ki csak magát mentheti meg!” — mondja Utnapistim. (102. o.). Mindketten felismerik a két lehetséges sorsválasztást, az uralkodást vagy az elvonulást. Utnapistim ez utóbbit választja. Ezzel szemben mondja Lugal: „Én uralkodom.” Mégis, Utnapistim is megpróbálja a másik utat, Lugal útját végigjárni — de ez a hibás döntésen túl a történetben visszalépést jelentene. Egyrészt ő már korában — „évezredekkel ezelőtt” — megcselekedte a politikus tetteit; ezt tehát már maga mögött hagyta. Másrész egyre inkább tudja, hogy ez nem a neki szánt sors, ez nem az ő saját sorsa. Azt másképp kell alakítania. Meglátja Lugal lassan célttévesztetté váló rendelkezéseiben a kiüresedést. És ugyanakkor megtalálja önmagában az ő számára való cselekvés lehetőségét, amely egyben a megmenekülés lehetősége lesz — ha nem is az egész emberiség, de legalább annak egy kicsinyített mása, a család számára. A bárkabeli emberek semmiben sem különböznek az összes többitől, „csak éppen” a méretek eltérőek.

A regényen végigfut két szál, mint az egyén létezésének is két aspektusa. Az egyik a kettősórák emberének népe, a másik a Beavatottaké. Ennek megértéséhez tudni kell, mit jelent konkrétan a „kettősóra” kifejezés. A mi időnk szerint két órát jelent, de Mezopotámiában, a suméroknál ez egy órának számított. Ez gyakorlati időszámítás volt. (A Föld a keleti irányba való forgása közben önmaga körül huszonnégy óránként megfordul. Ha a keleti horizontot képzeletben meghosszabbítjuk egy vonallal, ez a vonal metszeni fogja lefelé a zodiákusnak, az állatövi jegyeknek egymásután következő jegyeit. A precesszió, a Föld tengelyének elfordulása következtében a Föld egyenlítője nem esik egybe a nappályával, de átlagosan két óráig tart, míg a Föld egy-egy állatövi jegyen keresztülmegy.)

A kettősórák népe a megszabott idő népe. Másutt homokóra-embereknek is mondja őket Kodolányi. Az életük — a kozmikus időhöz viszonyítva — csak addig tart, amíg pár homokórányi idő lepereg. „Mi kell a homokóra-embereknek? Elsősorban élelem. Másodsorban szigorúan megszabott tevékenység.” (249. o.). Csak élik az életüket, de nem ébrednek tudatára sem az önmagukban rejlő lehetőségeknek, sem a világ igazi arculatát nem ismerik. Nem tudnak olvasni Isten könyvéből. Róluk mondja Lugal, a másik létben is élő, beavatott ember: „Az emberek élnek, munkálkodnak s meghalnak. Az időben élnek. És az idő törvényeinek engedelmeskednek. Az időtlenség eseményeit csak mi látjuk, a világ isteni számait, az örökkévaló törvényeket csak mi ismerjük... Ami következik, nem tartozik rájuk, hanem a fiaikra, unokáikra és dédunokáikra, mint ahogy az ő dolguk sem tartozott a nagyapáikra, őseikre. S azt hiszik, hogy a pillanat, amelyben élnek, örökkévaló. Csak mi látjuk, ó, Utnapistim, hogy az örökkévalóságuk: pillanat.” (95. o.). A létezés másik aspektusát a Beavatottak képviselik, jobban mondva csak képviselhetnék, ök azok, akik figyelnek az Isten szavára, felismerik a világ rendjében rejlő törvényszerűségeket és azok mély egyezését saját egyéniségük törvényeivel. Többször is újjászületnek, életük végtelenül hosszú, világkorszakokat, korszakváltásokat élnek meg. Időtlenek és halhatatlanok. Közéjük tartozik Lugal is. „A Beavatottak gondolkoznak. De a nép... Hiszen tudod, ó, Utnapistim, a nép dolga nem az, hogy gondolkozzék.” (95. o.). Lugal szavaiból egy kis lenézés is kihallatszik. Ebből a Lugalból lesz majd később elnyomó állam feje. Elég, ha a vezető gondolkozik, a tömeg dolga a végrehajtás. De ez már a vég. Itt még: Lugal jószándékú. Tudja, hogy a kettősórák embere elé nem lehet — mert hiábavaló — magasabb, erejüket meghaladó követelményeket állítani. Az időt713