Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Jób halála (Két apokrif) (próza)

télén rácsavarodott gondolataimat, fordítaná azt inkább javamra, még a szent áldozás alatt is az ő képe emelkedett, süllyedt elmémben, és a szent ostya nyelvemre tapadt, úgy kellett azt a mise végeztével kis cellámba térve nyelvemről ujjaimmal lekaparnom. Lelkem megzavarodott, egész testemen éreztem kiütéseit, a szörnyűséges viszketegséget, ám a vastag posztó köntös miatt meg se könnyebbíthettem magam némi megvakarással, vagy hideg vízzel. Bol- dogságos Szűzanyám könyörülj kínjaimon.

15 octobris. Négy holdfordulón által gyötörtetett gyenge testem a szörnyűséges kórság erejétől. Kínjaimat még öregbítette a rettegés, vajha nem az ördög szállta volna-e meg bensőmet, 3 ebbéli félelmemben Aloysius páternek, gyóntatómnak sem fedém fel szenvedésemet. Ilyenképpen még a gyónás mulasztásával tetéztem szívem nyugtalanságát. Ámde végtére is oltalmazom, az irgalmas Szűzanya meghallgató buzgó fohászaim, és amint Jób feloldatott a szenvedés kötelékeitől tüstént énmagamat, oktalan szolgálóleányát is megszabadító gyötörtetésemtől, emígyen:

Minekutána álomlátósiomhan két ízben is találkoztam az élletből távozó Jobbal, minek utána látám lelke háborgását ez világ s minden teremtmény nyomorúsága felett, és felfogván kínjait, azok engem is megkötözének, és tes- temben-lelkemben hány-kódva nehéz álmok lepék el éjszakáim. Végtére, azon naptól fogva, hogy a hold apadásnak indult, mert tudni való, hogy a kísértő ilyenkor gyakorta látogatja az erejükben megfogyatkozottakat, két holdfordulón által virrasztottam, nehogy a kísértő újabb látomásokkal veszítene kárhozatra. Éjjelenként egész matutináig, amikor is a bőrömet súroló nehéz posztóruhát fel kelle öltenem, hol térdeplőmön, hol meg fekhelyem párkányán kuporogtam, olvasván a rózsafűzért, így múlatám a keserves időt. Égő sebeimet már nem viselhetvén azt forgatóm elmémben, hogy mihelyt felkél a nap, a reggeli mise végeztén feltárom gyóntatom, Aloysius pater előtt eme szenvedő és megzavarodott állapotomat, majd az ápoló nővértől kérek sebírt.

Történt emez eltökélésem pénteken az esti ájtatosság alatt, ámde megtérve cellámba hirtelen olyan mély álomba zuhantam, hogy érkezésem se volt keresztet vetni, sem főkötőmet megoldani, úgy lógott az reggelre ébredve félrecsúszva a fejemen. És íme újabb álom borult lelkemre.

Ismét látnom engedtetett a pátriárka Jób, de nem díszes köntösben, mint első alkalomkor, és nem is megfakult vászonban, mint másodszor. Nem viselt ő semmilyen ruhát, mégsem volt meztelen. Nagyon bajos ezt szavakkal ábrázolni. Talán inkább valami felhőhöz volt hasonlatos, mégis emberi ábrázattal és testtel. Legvilágosabban immár nem az aggkor szikkasztotta, hanem átlátszó fényes kezeit láttam. (Ó, Szűzanyám, adj képességet hitvány értelmemnek, hogy a nappali világban használatos szavakkal le tudjam írni az álom elevenítette képet, leírni, hogy megkönnyebbüljek.) Kezei most is tapogatóztak, és oly szavakkal, amilyenekkel sem a közönséges beszédben, de még a prédikációkban sem szólnak, de amit én akkor felette jól értettem, szólította gyermekeit, nevükön a fiakat, a leányokat külön-külön, bizony milyen kár, hogy ezeket a neveket nem tudtam megjegyezni. Amint hívta őket egy-egy pillanatra láthatóvá is lettek előttem, de alighogy kiejtette nevüket, máris visszamerültek abba az ezüstös, mégis sötétlő, se nem tenger, se nem levegő, abba az áthatolhatatlan ritka anyagba, ami nekem azt a színtelen fátyolt juttatta eszembe, amit novícia koromban fejkendőként viseltem, könnyű és laza

62