Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Jób halála (Két apokrif) (próza)

annak idején Jób keserű sorsán megindulva, megszaggatta érte ruháját, már jóval ennek előtte meghalt volt. E látomás közepette eszembe vevém, hogy Elihu, aki nyomorúságában keményen megrótta volt, vajon hol lehet? Öt azonban nem láttam. Ki-ki elébe tévé a magával hozott ajándékokat, faragott asztalra halmozák. Így magasztalák az Urat, amiért jóra fordította Edom fiainak napjait, és hódoltak az aggastyán előtt.

Jób azonban megszólalt: — Végnapjaimat élem, íme felosztom gyermekeim között minden marhámat, ezentúl ők viseljék gondját az ég adományainak.

Ekkor pedig matutinára csengettek, s mihelyt szövétnekemet meggyújtottam, eltűnt előlem Jób teljes családjával, az összesereglett barátokkal egyetemben, mind az egész kép.

Hasonlóképpen másnap, ismét pirkadat előtt esett, hogy a boldogságos Szűz Mária újból látnom engedte a halála órájára várakozó Jóbot. Most is ott ült az öregek számára alkalmatos karosszékben, de gúnyája színe immár meghalványodott, és a minap még sárgás barázdák árkolta arca áttetszőre fordult. Míg barátai váltig magasztalták az Urat, aki megsebez és meggyógyít, aki összezúz és éppé tesz, és hangos szóval sorolták mekkora birkanyájjal, mekkora ökörcsordával kárpótolta az Űr Jób hajdani veszteségeit, ő szavukra sem hallgatott, ehelyett saját maradék hangját rezgette, s ugyanaz a beszéd hagyta el ajkát, mint nyomorúságának idején: — elvonul mellettem és én nem látom — s ezt szünet néllkül ismételte. És ami ez órában, amikor soraimat rovom oly különösnek tetszik elmémnek, álomlátásomban cseppet sem volt csodálatos, hogy amint ő nem hallotta a barátok beszédét, kívülem egyikük sem hallotta az ő, az egész sokaság felett átszálló hangját. ■

Zofár és Bildád megvénhedt alakja élesebben és színesebben formálódott, mint az övé, emez hangijával együtt egyre halványabbá fakult. Midőn Zofár, egykori korholója, azt mondta: — látod, most már hisszük ártatlan mivoltodat —, Jób, akárha amaz nem is szólt volna, csak váltig rebegte: — elvonul mellettem és én nem látom. Ennek utána Bildád, másik hajdani dorgálója nyitotta száját:

— örvendezz Jób, tekints körületted álló gyermekeidre, nagy az Űr hatalma, a régieket elvette, s íme újakkal ajándékozott meg vénségedre, emeld kezedet és áldd meg őket. Jób ellenben emelte aszottá aggott kezeit, ám tenyerét kifelé fordítva inkább távolodásra késztette gyermekeit semmint áldásosztásra hívta volna magához. — Nem az én fiaim ők, nem az én leányaim, csak képek, csak ismétlések, csak tükrök — suttogta, s ezzel kezeit ölébe eresztvén azok valóban elfoszló képekként tűntek a távolba. <

Ezután ismét Zofár emelte szavát: — Örvendezz Jób, gondolj elpusztult marháidra, s íme most, ameddig csak a szem ellát a te barmaid legelnek a széles határban, ahová csak nézünk, gazdagságod fénylik. — Barátunk, Jób — így folytatta Zofár — örvendezz, emlékezz hajdanvolt nyomorúságodra, feké- lyes tagjaidra! — és akkor valóban láthatóvá lett előttem a szikkadt rét, a tarackos föld, a vizét apasztotta folyómeder, és most látnom adatott Jób fekélyeikkel borított teste. Ö azonban erre is csak azt 'rebegte: — csak képek, csak ismétlések, csak tükrök, elvonul mellettem és én nem látom. Amint utoljára így szólt, hátrahanyatlott ülőhelyén, eres nyaka aképp tartotta fejét, ahogy a megtörött tökszár nehéz termését. Felesége Bethsabé fürgén hozzá futott és lezárta üvegesedő szemét.

Ilyenképpen láttam meg tehát Jób halálát, haldoklásának végső idejét, és egész álló nap az töltötte be lelkemet. Vajha az Űr ne tekintené bűnömül szün61