Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT KODOLÁNYI JÁNOS - Kodolányi János: Az emlékezések háza (Naplórészletek)

lók. Már említettem, hogy idegenek, ismeretlenek, vagy álnév alá bújt ismerősök küldtek kisebb-nagyobb segítséget. De voltak olyanok is, akik a pusztába vonultság egész ideje alatt kitartóan segítettek rajtunk. Kossuth-díjas írótársaim között mindig volt egy, aki elküldte díja egy részét, még ha tiltakoztam is ellene. Ilyen Kossuth-díjas barátom volt Tamási Áron, Illyés Gyula, Tolnay Klári, Mészáros Ági s hamarjában nem is tudom, még ki. Egy orvos barátom éveken keresztül havi 100 forinttal segített. Mészáros Ági új ruhát küldött, fiam egyik volt tanára, Veres Péter, Dayka Margit segítségével, kétszer is készíttetett számomra drága ortopédcipőt, hogy járni tudjak. Akaraty- tyai karácsonyesténket a pici karácsonyfa alatt felhalmozott ajándékok tették e sötét, magányos időkben emlékezetessé. Orvos barátaim ingyen jöttek, ha kellett, nagyon rossz időben, rossz úton is. Egy református lelkész a megye lelkészeitől szedett össze számomra minden hónapban olyan minimális összeget, ami legalább a fűtés, világítás, adó és kenyér költségeit fedezte. Könyvet tudnék írni azokról az országszerte felémforduló szívekről, amelyek bebizonyították, hogy a gondviselés valóban gondot visel az emberre és egyetlen, szeretetből és igazságból kimondott szó sem vész kárba, hanem, mint Lao Ce, a régi kínai bölcs mondotta: ,,Ha kavicsot dobsz a tengerbe, a világegyetem megváltozik”. Minden leírt, kimondott, színpadról elhangzott szavam egy- egy kavics volt és tapasztalnom kellett, hogy a magyar világ tengere valóban megváltozott tőlük. Voltak természetesen olyan barátaim is, akik hirtelen elfelejtették barátságunk szép esztendeit. Voltak, akik kötelességüknek tartották, hogy valahányszor leírják a nevemet, besározzanak, belém rúgjanak, ar- culverjenek, leköpdössenek, gúny tárgyává tegyenek, vagy megvetésük kifejezésével sújtsanak. Egykori munkatársak a Pesti Napló, Az Est, a Magyarország szerkesztőségében, akikkel 10—15 éven keresztül dolgoztam együtt és akik a szerkesztői munka után asztaltársaim voltak a kávéházban. Egyik napról a másikra olyasmiket írtak rólam, amiket jó lenne elfelejtenem, ha lehetne. Mintha romba akarták volna dönteni hitemet, reménységemet és bizalmamat az emberek iránt, amit gyermekkorom — hároméves korom — óta meglett férfikoromig mindig éreztem és amit szerettem volna érintetlenül megtartani halálomig. Egyik volt Pesti Napló-beli kollégám például, akivel soha összezördülésem, nézeteltérésem nem támadt, a Partizán Szövetség hetilapjában oly brutális rágalmakkal rontott nekem, hogy újra meg újra az életemért kellett szoronganom. Egy másik, aki az Az Est színházi rovatában dolgozott és sok interjút közölt tőlem, egyszercsak azt javasolta, hogy zárjanak munkatáborba, még a lehetőségét is vegyék el annak, hogy valaha tollat fogjak, a fiókom számára dolgozhassam. Voltak aztán, akik az IGÉ-ben nem kapták meg az általuk várt és elképzelt támogatást, vagy mert az IGÉ-nek erre módja nem volt, vagy mert sem az én, sem a Segély-Bizottság szerint nem illette meg őket, gyűlölködő, elkeseredett üldözésben részesítettek és részesítenek ma is. Vannak ostobák, akik hittel hitték, hogy csakugyan „németvezető” meg „fasiszta” voltam s csak lassan, nehezen kezdték fölismerni az ellenkezőjét. Tavaly a Népszabadság egyik belső munkatársa beszélgetést folytatott velem, hogy a lapban egy fasiszta-ellenes sorozatban közölje és amikor a kéziratot megmutatta, már a második sorban ezt olvastam: ,,A nehéz időkben nem állotta meg u helyét”, majd néhány sorral alább: „Látszik rajta, hogy sokat gondolkodott, mi a különbség a német meg az olasz fasizmus között”. A kéziratot cafatokra téptem, megmondtam az újságírónak őszinte, hamisítatlan véleményemet, ámde nehéz szívvel kellett megállapítanom, beszélhetek, teremthetek én itt akár702