Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - 90 ÉVE SZÜLETETT KODOLÁNYI JÁNOS - Kodolányi János: Az emlékezések háza (Naplórészletek)

mit, vannak bélyegek, amelyeket semmi módon, semmi eszközzel lemosni nem tudok magamról.

*

Az üldöztetés érzése később valósággal pszichózis-számba ment. Nem mertem az utcára lépni, féltem minden látogatótól, alig mertem fölbontani leveleimet, a feleségem csak akkor adta át, ha nem talált bennük gyalázkodást, fenyegetést. Akarattyáról három esztendeig nem húztam ki a lábamat. Barátaimmal, vagy az érdeklődőkkel levél útján érintkeztem. Mikor pedig, három év elteltével, tehát az Égő csipkebokor megírásának végefelé, először szálltam vonatra, szinte halálra gyötört a félelem, a rettegés. Iszonyodtam az emberektől, a vonattól, az állomások zajától, majd Budapest piszkos, kopott, elhanyagolt, tolongó utcáitól és csak akkor nyugodtam meg, amikor néhány nap múlva, hasonló szorongások és gyötrelmek között, visszaérkeztem Akarattyára, belekaroltam az állomáson várakozó feleségembe és a kis ház, a kis szoba csendjében végigfeküdtem a díványon. Nem tudom, milyen körülmények között éltek a cári Oroszország száműzött írói, de az bizonyos, hogy testileg, lelkileg kevesen szenvedtek többet nálam, megalázottabbnak, számkivetettebbnek aligha érezte valaki magát. Hiszen én még a saját községemmel sem tudtam kapcsolatot találni. Itt sem a munkás, sem a paraszt, sem a középosztálybeli vagy éppenséggel az előkelő értelmiség tagjai, mióta Akarattyán élünk, nem érdeklődött irántam. Tőlem könyvet nem kértek, engem sehova meg nem hívtak. Az előkelők, a tábornokok, meg egyéb rátarti népek egyszerűen a „szórakoztató ipar egyik munkásának” tekintettek, aki pénzért kóklerkedik a nyilvánosság előtt. Azonban az akarattyai élet mégis tanulságos volt számomra, mert közelről, szinte kísérleti módszerekkel figyelhettem az ultrakatolikusoktól az ultraprotestánsokig, az ultrareakciósoktól az ultraközönyösökig mindenféle emberfajtát, és társadalmi képletet s bizony mondhatom, sohasem éreztem hiányát a közösségnek, bár az együttérzés melege, a bátorítás, a baráti közelség sokszor hiányzott és nagyon sokszor elkelt volna a megerősítés a hitben, a bizalomban. Dehát mit várhattam volna azoktól, akik a maguk érdekein, szűk világán kívül semmi, de semmi érdeklődést sem mutattak sem a magyar nép jelene, múltja, jövője iránt, sem a magyar kultúra szükségleteit, "ívmányait figyelemre nem méltatták. Végül megszoktam, hogy Akarattyát a világ végének tekintsem, hogy a Balaton partja után a mérhetetlen, határtalan óceán következik, belelógathatom a lábamat a semmibe, a nixbe mint Háry János a Kodály daljátékában. Még jó is, hogy van ez a nix, ez a semmi, mert bárhonnan, bármikor idemenekülhetek; köd előttem, köd utánam, egyedül vagyok, ahogy Karinthy mondta: Egyedül, mindenkivel.

A száműzetésnek azokban a nehéz, hol bizakodó, hol csüggedt, hol kétségbeejtő napjaiban néha csúfondáros versek írásával segítettem magamon, vagy paródiát írtam egyik-másik barátom színdarabjáról. Ezek voltak a keserű nevetés pillanatai.

Megtörtént, hogy barátaim éveken keresztül a május egy bizonyos napján meglátogattak s az egész napot a fák alatt vitákkal, beszélgetésekkel, felolvasásokkal töltöttük. Gyakran fölkeresett Szabó Lőrinc, „két vonat között” leszállt hozzám és előre kérte, hogy a kutyát kössük meg.

Olykor-máskor benézett hozzám Veres Péter is, hol mint miniszter, hol mint pártelnök, hol mint a Földosztó Bizottság feje. Barátságos és kedves volt, segített is, néha azonban nem vettem észre, hogy a nyílt barátságunknak

703