Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Albert Pál: Házi feladat (H)oráció-műfajban (esszé)

dag, de mindig pontos és világos, belső drámában feszítetten szembesített képeivel, a tudományosságig elmenő gondolatiságával és mégis természeti evidenciájával, innen a lucretiusi De natura rerum tanköltészetén, s lehántván magáról a juhászferenci enciklopédikus burjánzást és szabadulván is amannak kifejtést béklyózó indulati topogásától, töménységével és latinos eleganciájával, az észlelhető, átérezhető mikrokozmoszban képes tükröztetni a mak- rokozmoszt, de ki közben szüntelenül arról beszél, mi a csillagporos ridegségben földi mivoltában öröktől foglalkoztatja az embert: szabadságról, szerelemről; addig, míg mondható: ember által csak gyarlón megfogalmazható metafizikus gondokról.

„Modernistán”? Modernül persze, ha bökversig kardoskodik bár a „hagyomány” mellett; szebben: hogy a vers maradna: vers: szemnek, fülnek, a négy elem fölidézettjével érzékek öt kapujában; s továbbá oly tartózkodó objektivitással, mely a személyest is egyetemesre formázza, s rendet teremt a kusza ösztönök meg az önámító szellemi konstrukciók, ködös kiagyalások között, jöjj el rend, te szülj nékem szabadságot; s megszólaltatva nem is a freudi „tudatalattit”, hanem — a költőknek, Weöres féléknek például gyakorta kedvezőbben — a jungi elő-harmonizált „personá”-t, mitikusba is szimbolizáló egyéniközös költői alanyt.

Szerelem akkor? Magán monádként anekdotikusan őrzött ügye; ám a mai, bármikori magyar lírának két-három lényeges szerelmes versét (a Fata Morganat, a Kékszakáll hetedik monológját) néki köszönhetjük.

Szabadság: törékeny álmunk, szép keservünk? Célozgattunk már reá, korok keserítő hordalékával, tanulságával is; újra fölemlegetni még, hogy minden hangütésével legfőbb sugallt igénye?

Transzcendencia? Kihűlt égitesten, becketti senkiföldjén, véle, hiányával mégsem patetikusan tragikummal, a jegecesedett, kövületes időben, az időtlen örök körforgásában? Ez sem ilyen egyszerű, ha a hangoztatott agnosztikus ban a nem-antropocentrikusban nem bújkálna mégis ott a végső értelem- adásnak, a hihető-sem „materializmusban” a spiritualizálásnak, az inkarná- ciónak a reménye, — úgy kissé, mint Nemes Nagynál: „és lélek csak a testben létezik”; „hiszem, hogy van rend. Kezemben tartom Isten egy darabját.’'

Etika, erkölcs, lebontva? Szerző ódzkodna a tételes tételezéstől, dehát nem véletlenül kötete kettős mottója két sztoikustól, Taciiustól és Montaigne-től. „Sztoikus” ő is, amúgy magyari módra — mi a magyar? mi is a magyar, egyebek között? héten nem először félénken érintve a kijelölt kérdést —: keserű józansággal, férfias szembenézéssel, az eidosznak kötelező csakazértisével, — mint szomszédból, túlról, Berzsenyi, odébbról Babits, mások? Hasznosítani a kérkedést: kötet után szerzett kéziratos a kivezető, címével éppen: Sztoikus ábránd:

„Mi hiányzik? Tenger üvege, márvány sziklákkal a Hold Serpenyőben sistergő halak, hűtött bor, hűvös gondolatok. Hajnal felé a halál.”

686