Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Jób halála (Két apokrif) (próza)

ték ki a sercegő birkahúst. Jób széttárta karjait, s azt kérdezte: avagy vétettem én az Ég ellen, hogy nem fogadja be áldozatomat. Ez vala az első földre csapódó áldozat, s azt követte a többi, holott hosszú időn át nem bocsájtott az ég esőt Húsz földjére. Ettől fogva szárazság emészté egész Edomot, a termőtalaj megrepedt, a folyó kiapadt, az aligcsak kihajtott zsenge vetést sáskahad lepé el, és az, ami mégis hitvány kalászba szökkent, összeaszott szemeit madarak eledeléül éretlenül szórá a földre. Halomba hulla a barom, tetemükre keselyűk, mindenfajta ragadozók seregiének seregestől, az áldozatok füstje a földet kormozá. Serdületlenek és élemedettek előtt nyilvánvalóvá lön, vétkes leledzik Izrael népében, és nyilvánvalóvá, nem lehet az más csak Jób, a tehetős gazda, Jób az elöljáró a nép között. A sátánnal való szövetségének bizonysága dús aratása, bőséges szürete, holott köröskörül, ameddig csak ellát a szem; fonnyad a fű, fa, felfordul a mételytől a barom. Fennhéjázásában emígyen ál- tatá szomszédait, barátait, kedves lenne az Űr (legyen áldott az ő szent neve) előtt az ő hűsége, fennhéjázásában dicsekede, nem lelni az ő fiainál derekabbakat, az ő leányainál ékesebbeket sem Húsz földjén, sem a szomszédos tartományokban. Csilingeltek is bokájukon, karjukon az aranyperecek, fényvirágos szoknyájuk királylányok köntösével vetekede. Dicsekedvén olyanképpen osztotta az alamizsnát, akárha a maga érdeme szerezte volna jódolgát. Ne legyen közöttünk egy se különb —, zúgolódott a sokaság, és moraja felhatolt a magasságba, az Űr (legyen áldott az ő szent neve) mennydörgés, villámlás közepette hallatá haragját, de esőt csak nem bocsájta az aszott földekre. Rengett a föld, mindhiába, Jób értelme csak nem nyila meg, szíve csak nem indula bűnbánatra. Mindhiába borulának parázsszín felhőbe az egek, mindhiába hör- gének a tavak és visszhangozá a messze tenger a dübörgést, ő csak nem isme- ré fel az Űr (legyen áldott az ő szent neve) hatalmát, hogy megalázkodna előtte.

Ámde erős az Űr (legyein áldott az ő szent neve) ismer mindeneket, belelátott ő Jób sátánmérgezte szívébe, lesújta hát Jób fiaira, leányaira, elpusztítá termését, rablókat külde a sivatagból hajtanák el tevéit, ökreit, mind az utolsó szamárig. Meglátogató ekkor őt három atyafia, a Suachból való Bildad, tama- ni Elifaz, naami Zofar, mindhárman jámborak, a törvény megtartói. Látván Jób nyomorúságát eszükbe vevék, hogy akire az Űr (legyen áldott szent neve) ilyenképpen rátette kezét, azt holtnak tekintsék és megszaggaták ruhájukat és hamuval hinték fejüket. Ennek utána bölcs korholással emígyen intették: böjtölne bűnbánatban mindaddig, míg könyörgésére az Űr (legyen áldott az ő szent neve) elméjében meg nem világosítja miben vétkezett törvénye ellen, s hogy könyörgése meghallgattassék áldozzon folttalan fehér kecskegidát. Jób ellenben felkiálta: — Nincs nyájam, nincs kövér kosom, nincs kecskegidám, mivel áldozhatnék! Ült tehát a hamuban mint aki saját halálát gyászolja, majd a maga igaz voltát bizonygatta. Tudta ő, elméjében jól tudta, hogy atyjafiainak nyelve igazat szól, máskülönben miért is hirdette volna a maga ártatlanságát. Ennek utána sátán sugalmazta szavakra nyitotta száját ilyenképpen: — a Mindenhatóval kívánok szólani, Isten előtt kívánom védeni ügyemet, — ekkor ütöttek ki testén a fekélyek, ekkor ismerte meg Elifaz, Bildad, Zofar, hogy a sátán lelke ütött benne tanyát, hogy elméje megbomlott. Ki merészelne az Űrral (legyen áldott az ő szent neve) szemtől szembe állni, ellenében a maga igazát védelmezni, hacsak nem a háborodott? Megismerték, hogy a sátán beszél az ő szájával, mivel megátkozd Isten azon napját, melyen ő a világra jött, megátkozd, hogy legyen az mindörökig örömtelen, magtalan az idők végez58