Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Erdődy Edit: Csurka István: Vasárnapi menü (kritika)

nehezebb lélegzetvétel, légvétel, az «így van» és »ez van« és a »még ugyanabban is lehet«.”

A létezés-technika demonstrálását szolgáló figurák egyik jellegzetes reprezentánsa, a „bús utas”, útban egyik városból a másikba, olykor nevetni is tud azon, hogy az étkezőkocsi hamburgerje ennyire rossz tud lenni (Három birkózó). Máskor arra figyel, hogyan is reagál a hatalom megjelenésére a hazai és a külföldi polgár: (Razzia) figyeli a félelem és a bizonytalanság méltatlan reflexeit az egyik, a nyugodt biztonság mozdulatait a másik oldalon. „Ez van” — mondja az író: jobb tehát, ha megpróbáljuk érzékelni, megfogalmazni és körülhatárolni a helyzet abszurditását, ha pontosan tudatában vagyunk helyzetünknek. Ez az egyetlen módja ugyanis, hogy felül tud emelkedni rajta. S ez az egyetlen mód és eszköz, hogy megőrizzük önmagunkat, szuverenitásunkat, azt a valamit, amelyet emberi méltóságnak szoktak nevezni.

Voltaképp az emberi méltóság és integritás ellen irányul nemcsak a tömegtársadalom, a XX. század végének technicizálódott tömegtársadalma, hanem a cinizmusra és cinkosságra épülő társadalmi közmegegyezés is. A bányász példája című írás, mely címével is vállalja a példázatossságot, az erkölcsi tanító célzatot, az egyén integritásának, a függetlenségnek és erkölcsi kikezdhetetlenségének változatlanul érvényben lévő parancsára figyelmeztet; az író saját „romlottságát” állítva itt pellengérre: azt a kényelmes hajlandóságot, mellyel az egyén, a könnyebb ellenállás útját választva, elfogadja, magáévá teszi ezt az egymásra kacsintó, cinkosságra épülő közmegegyezést. Ugyanez az erkölcsi igény, az egyén, az egyes ember szuverenitásának és erkölcsi éberségének igénye fogalmazódik meg A búza és a malomkő című allegóriában is; mely egy korábbi írás, a Kisded toporgás egy hasonlat körül című tárca kibővített változata. Sajátságos, hogy míg korábban az író megelégedett azzal a tudattal, hogy nemcsak a malomkő őrli a búzaszemeket, de —• ha csak egészen kis mértékben is, — a búzaszem is koptatja a malomkövet — addig a tárca továbbírt változatában már arra a felismerésre jut, hogy „A búzaszemek részéről pedig felesleges önfeláldozás és virtuskodás a sajátságos búzafeladatok mellőzésével, háttérbe szorításával elérhető malomkőkoptatás.” A kötetben kétfajta novellatípus rajzolódik elő. Az egyik — nevezzük színleírás-típusnak — az aktuális társadalmi jelenségeket, anomáliákat, ellenmondásokat éles szemmel fölfedező, az igazságtalanságra érzékenyen reagáló Csurkát mutatják: alakjai mindig egy-egy réteg, vagy társadalmi helyzet tipikus reprezentánsai.. A pillanatot rögzítő tárcák figuráival ellentétben ezeknek az alakoknak nemcsak jelenük, hanem múltjuk is van, nemcsak élességük, hanem mélységük is; — mint például a kötet talán legjobb novellájában színre lépő, a „lapátélménytől elidegenedett’ Dombiratosinak, aki népi tehetségként, festő-vadzseniként kezdte karrierjét az ötvenes években, majd kifulladt és perifériára került, s alkalmi hómunkásként találkozik az éjszakai Budapest utcáin hajdani barátaival. Csurka kedvenc témája: a „fent és lent” találkozása, az egymástól idegen világok, különböző mentalitások ütköztetése. A frappáns és erőteljes Csak száj vagyok című írásban is ez történik egy külvárosi kocsma vadító gőzeiben, ahol két fiatal értelmiségi a saját igazság-eszményét próbálja meg érvényesíteni — sikertelenül — egy általuk ismeretlen közegben, ahol merőben más létezés-technikák uralkodnak: a kocsma közönségét és a boltvezetőt erkölcstelen és korrupt, ám az adott helyzetben egyedül üdvözítő közmegegyezés kovácsolja közösséggé.. A tolmácskirály rádióriportere már a hatalmon lévők valódi korrupciója és panamája ellenében veszi fel a kesztyűt, s bár az igazság kétségkívül az ő oldalán áll, civilkurázsija kevésnek bizonyul a gátlástalan, erőszakos eszközöket is alkalmazó hivatalosság és hatalom ellenében. A búzaszem ellen próbál állni a malomkőnek, ám — hogy megőrizhesse önmagát — ki kell ugrania a garatból. Hősünk egy maszek zöldségesnél találja meg boldogulását, ahol legalább „megvan a lé.”

A novellák legtöbbje nem éri be a „színleírás”, az itt és most jelenidejű állapotrajzával, hanem a múlt — elsősorban az ötvenes éveknek nevezett korszak — jelenbe futó szálait próbálja felfejteni. Hogy ez az írói szándék nem mindig vezet igazán sikerült műalkotáshoz, annak okát abban kereshetjük, hogy Csurka igazi ere668