Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Jób halála (Két apokrif) (próza)

az elfogadásban, a megfeledkezésben. A paradicsomban nem ismerik az írást — az E g y szenvedése a számokra törés — számok — hangok — jelek — a teremtés vajúdásának alakzatai, de amikor a számok törtekre morzsolódnak, de amikor a törmelékek még a számok rendjét is számtalanná hajigálják, de amikor a visszatérés útját a számolhatatlan törtek torlaszolják, az az apokaliptikus idő, az Jób ideje — és most azt éltük.

A naptárközöny új számot írt, s a hegedő sebekre új vigaszok és új sebek íródtak, a felhasadt idő, Jób esztendeje sehogyse bírt zárulni. Ilyen éhszomjas mohón vetettem rá magam az akkoriban napvilágra került és hamarosan közölt két arameus leletre. A tudós régész szerint a papírusztekercs a Krisztus előtti ötödik századból származott, és hitelt érdemlően bizonyította, egyidős az magával Jób könyvével. Ám, ha kételkedtem volna is bizonyítékaiban semmiképpen sem abban, hogy azt valaki leírta. íme az első:

*

Én, a Rám nemzetségből való Barakéel fia Elihu, Isten (áldott legyen az ő szent neve) alázatos szolgája hírét vevém, hogy Jób, kit az Or (áldott legyen az ő szent neve) gonoszsága miatt meglátogat vala, gyermekeit haragjával súj- tá, mindennemű marháiból kiborító, s őt magát fekélyes nyavalyával büntető, halálán van. Kivezetém tehát jó szamaramat, nyerget veték rá, s felke- rekedém, hadd lássam, miként fejezi be napjait az. aki midőn nyomorúságában korholóm vala, nem hallgata igaz szavamra, és feddő intéseimre se borula le az Űr (áldott legyen az ő szent neve) szent akarata előtt.

Akadnak a nép soraiban olyan balgák, kik állítják, hogy Jób élete alkonyán megtért, bűnbánatot tartott és jutalmul visszanyerte ép testét, vissza gyermekeit, minden marháit, sőt az Űr (áldott legyen szent neve) meg is sokszorozta volna tevéit, juhait, ökreit, elhalmozva őt mindazon javakkal, amikkel a jámborokat szokta. Hamis beszéd ez, s még hamisabb az írás, amelyik ezt bizonygatja, nem egyéb az, mint a sátán furfangja megtéveszteni akarván Edom népét az Űr (áldott legyen az ő szent neve) végzése felől. Megemlékezve tehát a Husz-beli Jób siralmának szavairól, amikor elbizakodottságában fennen kiáltó: írjon könyvet ellenem az én vádlóm, íme én, Elihu, Isten (legyen áldott az ő szent neve) és a sokaság előtt igaz szavú, aki jelen valék a Husz- beli Jób halálánál, halállal való viaskodásában, halálának sötét órájában, én. Elihu az írás ismerője megírom vádbeszédemet, tanúságtévő lészen az az Űr (legyen áldott az ő szent neve), tanúságtévő Izráel minden fia előtt, míg csak írás a földön.

Húsz tartományban találkozni olyan elvetemültekkel, olyan istenkárom- lókkal, akik állítják, az Űr (legyen áldott az ő szent neve) meg akarván próbálni Jób hozzá való hűségét, a sátán kezére adá őt, fordítaná ki zsíros jószágából, ragadná el tőle gyermekeit, s végtére verné őt magát tetőtől talpig undok fekélyekkel. Hamis beszéd ez. Tanúsítom, Jób volt az, aki szövetkezett az Űr (legyen áldott az ő szent neve) dicsősége ellen a sátánnal. Íme vegyétek fületekbe vádbeszédem.

Minek utána fiai az ő házukban víg vendégsereggel lakomáztak, Jób kövér kost vágott le, hogy áldozattal mutassa hűségét az Ürnak (legyen áldott az ő szent neve) amiért őt a föld javaival gazdagította. A füst azonban nem szállt ég felé, feketén keringett az oltárkő körül, míg végezetül sötét felhők ereszkedtek, s megeredvén eloltották a tüzet. A fonnyadt parázsból fogókkal szed57