Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Szörényi László: Poklunk (esszé)
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ Poklunk* Nem egyszerű dolog meghatározni, hogy vajon miféle műfajba tartozik Faludy György könyve, a Pokolbeli víg napjaim.1 (A műfaji tudatosság felől közelíteni ennek a műnek az elemzéséhez egyáltalán nem fölösleges, hiszen ízig-vérig tudatos, állandóan világirodalmi mintákat figyelembe véve alkotó szerzőről van szó.) Az önéletrajz és az emlékirat elemei föllelhetők ugyan benne, de nemcsak azért nem sorolható be a könyv e fentebbi műfajokba, mert erősen keveredik a kalandregény elemeivel, hanem azért sem, mert szándékosan túllép az önéletrajz és a memoár célkitűzésein. Ha viszont az ősmintához fordulunk, tovább juthatunk. Az önéletrajz ugyanis Szent Ágoston Vallomásaiból születik: ennek műfaja pedig igen szigorú szabályok szerint teszi lehetővé az egyes önéletrajzi tények felhasználását. Aszerint rostálja őket, hogy mennyiben alkalmasak egy isteni vezérlésű életpálya megvalósulásának illusztrálására. Mikor ez az életterv igazolhatóan megvalósult, immár csak ahhoz ad alapot, hogy feljogosítsa a szerzőt a szent szövegek beavatott tolmácsolására. A Vallomások utolsó három könyve ezért szakad el minden személyességtől és ezért magyarázza meg a világ szerkezetét, tér és idő egymáshoz való viszonyát, a teremtés titkait, a Biblia alapján. Az életrajz tehát csak előiskola, csak beavatás egy misztériumba.2 Ennek a szentágostoni szerkezetnek egy nagyon fontos eleme, a szigorú kettéosztottság megtalálható Faludy György művében, hiszen a mű szerint az egész előző élet csak élői.,kola a pokolhoz, amely az Andrássy út 60. kapujában tárul fel és Recsken teljesedik ki. Csakhogy ez a beavatás nemcsak azért fordított, mert a sátán és nem az Isten igazságai tárulnak fel, hanem azért is, mert a műábrázolása szerint újdonság e beavatás során nem jutott a szerző tudomására, legalábbis olyan nem, ami a sátán által teremtett világ szerkezetére vonatkoznék. „Amikor a 48-as számú cella fűzöldre festett vasajtaja becsapódott mögöttem, felszabadulást éreztem. Mélységes, átható felszabadulást. Halántékom két oldalán hűs, kellemes szellő keringett, ágyékomban kéjes csiklandozás lüktetett, mintha valahol altestemben láthatatlan kelés fakadt volna fel. Pedig helyzetem nem szolgáltatott okot efféle kéjelgésre. Annyi barátom és annyi ellenségem után most én is eltűntem; koholt vádak, az életfogytiglani börtön és az akasztófa dilemmája elé állítottak. Arcom még mindig égett a letartóztatás okozta sokktól — holott ennek már közel hetvenkét órája volt.”3 Kevéssel utóbb pedig, miután a kihallgatáson megismerkedett a képtelennél képtelenebb vádakkal, megtalálja a magyarázatot eufóriájára: „És noha tudtam, hogy rabságomban ezentúl a világról alkotott emlékeimmel és képzeleteimmel kell beérnem, mint kutyának a lerágott csonttal, agyvelőm többi lebernyegében kavargó, kaotikus boldogságot éreztem. Okát nem volt könnyű felfedeznem, mert minden porcikám tiltakozott e boldogság tudomásulvétele ellen. Irreálisnak tartottam, hogy az ország leghírhedtebb börtönében jobban érezhessem magamat, mint egy számomra ugyan ellenszenves társadalomban, ahol aránylag tűrhető körülmények között életem. Én mégis ezért éreztem jól magam. Oda jutottam, ahova kommunista államban való vagyok, a börtönbe. Részükről jogtalanság és ostobaság volt, hogy lecsuktak; de engemet végre magamhoz méltó erkölcsi pozícióba juttattak. Véget vetettek méltatlan helyzetemnek, mely nem egyszer kényszerí- tett arra, hogy hallgassak, ahol fel kellett volna emelnem szavamat, sőt olykor azt dicsérjem, amitől undorodom. E kínos külsőségeknél is fájdalmasabban érintett, ami belsőmben történt: egyre ritkábban írtam verset, mert dugdosnom kellett őket min• Elhangzott az Írószövetségben, 1988. szept. 28-án, Faludy György köszöntésén. 663
