Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Szörényi László: Poklunk (esszé)

denki, még Zsuzska előtt is; lassanként leszoktam a gondolkodásról, nemcsak azért, mert gondolataimat nem közölhettem senkivel, hanem azért is, mert rájöttem, hogy a jelenségek puszta analízise fejgörccsel jár, az erkölcsi kérdések felvetése öngyilkosságot szuggerál. Amikor a börtönajtót rámzárták, egyszerre visszanyertem teljes szabadságomat: a gondolkodás korlátlan jogát és lehetőségét, melyről annyira leszoktam, hogy a lelki gyönyörűségtől most megrészegedtem, mint a Köszönő Ember cigarettájától.”4

A világrejtvénynek olyasfajta megoldására tehát már csak azért sem vállalkozhat a mű, mint amelyet a szentágostoni Vallomások kínálnak, ment ennek a rejtvénymegoldó történetfelfogásnak egyenes örököse a marxi történetfilozófia. Elég, ha A Szent család egyik jegyzetére utalunk. „Ez a kommunizmus, mivel nem egyéb mint fejlett naturalizmus, egybeesik a humanizmussal; ez az ember és természet vitájának valódi vége, de végetvet annak a vitának is, amely az objektiváció és önállítás, a szabadság és a szükségszerűség, az egyén és a tér között van. Megoldja a történelem rejtélyét és tudja azt, hogy megoldja.”5 Faludy pedig, még azelőtt, hogy bekerült volna az ÁVH poklába, tudta már az e világot teremtő trinitás titkait:

Ezért dicsőít énekünk, zengvén ezredtől ezredig, szakállas isten, Marx atyánk, ki szerződ roppant mívedet;

s téged, vele egylényegű fiú, Lenin, ki balzsamos ereklye lől a Kreml alatt, ahol zarándokhad tolong; s téged, szentlélek istenünk, tüzes lángnyelveken reánk szakadt, ezernyi nemzeten uralgó, szörnyű Sztálinunk.

(Sztálinista himnusz, 1949. okt.c)

Mielőtt továbbfolytatnánk kísérletünket a könyv műfaji besorolására, filológiai kitérőt kell tennünk. Azonban reméljük, hogy e kitérő nem bizonyul majd haszontalannak alapkérdésünk megközelítésében. Faludy György első változatban 1946—47- ben már közzétette emlékezéseinek franciaországi, észak-afrikai és amerikai részét. Két riportsorozatban jelentek meg fejezetek a Dolgozók Világlapjában, a Szociáldemokrata Párt képes hetilapjában.7 Az összevetés az 1962-ben megjelent angol illetve az 1987-ben megjelent magyar kötettel több szempontból tanulságos. Szempontunkból most kevéssé érdekes, hogy bizonyos kalandos epizódok hiányoznak egyik vagy másik változatból, hogy egyes szerepeket más szereplők játszanak, hogy egy- egy emblématikus név másként hangzik. (Utóbbira példa, hogy a nitroglicerint szállító halálhajó neve a riportsorozatban Chateau Palmer, a könyvben Chateau de Goncourt. Ezt a változtatást az irodalmiasítás, vagyis a Chamisso-célzás eléggé indokolja.)8 Annál érdekesebb az, hogy magyarországi hazatérése után az író politikai vagy filozófiai nézetei még korántsem olyan tiszták, mint a Recsk és a második emigráció után írott kötetben. A marokkói magyar milliomos — akit az első változatban az író még N. S. rövidítéssel jelöl — így szól hozzá: „— Én is vagyok olyan kommunista mint maga, sőt régebbi”.9 A marrakechi kávéházban, arab barátaival vitatkozva, a szocializmus perspektívájából elavultnak ítéli a polgári forradalom célkitűzéseit: „Fejemben történetek kavarogtak, amiket az arabok lelki életéről, szokásaikról, történelmükről, régi orvosairól hallottam, vagy akár az eseti viták egyikét idéztem, amelyekben rendszerint barátaim, ha szellemiekben messze túl is tettek rajtam, politikában mintegy száz évvel maradtak el mögöttem. Arról álmodoztak, ami Petőfi vagy Bacsányi (!) János vágyálma volt: polgári forradalomról.” Afrikából visz- szatekintve eddigi életére, annak egészét alárendeli a mozgalomnak, „úgy éreztem

664