Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Fogarassy Miklós: Vas, vér, jód (Marno János költészete) (kritika)

Marno „szabálytalanságához” tartozik az is, hogy versfolyamatainak sokszor nincs is meg az illusztratív egysége, tehát — úgy tűnik — nem egy prekoncipiált epikus-dramatikus versfolyamat „fiktív lejátszásai”, megformálásai. A sűrítés, tor- lasztás, hurkolás, a hasonlításoknak, metaforikus összevonásoknak az a módja, amely nem plasztikus lekerekítési, a megjelenítés érzéki tisztázását, hanem inkább a képek jeltépését hozza, olyan légkört teremt a költői eszközökkel is, hogy az olvasónak az az érzése támadhat: itt szüntelen halálos veszélyben forog az énnel, a világgal együtt maga a vers is. Bukdosás, fuldoklás visz előre, és végül sem érkezünk enyhülethez, feloldó záráshoz, inkább a költői helyzet energiáit emészti, égeti végig a költemény. A- halált éljük épp hogy túl.

Marno hosszú, félhosszú versszövegeinek „dramaturgiája” — érdekes módon — jobban érthető, ha a múltszázadi balladákhoz (mondjuk: az Ágnes asszonyhoz, vagy a Tengerihántáshoz), mintsem ha a „nikkelszamováros” kassáki szabadvers típushoz hasonlítjuk. A hallucinatív-asszociatív-álomlogikai gyötrődés, a helyzet kelepceszerűsége, gyötrő volta rokon nyomvonalon fejük előre, persze azzal a nem kis különbséggel, hogy az igazság-bűnösség fogalmai itt nincsenek a versen kívül megadva; a tét: a tisztázás, az elaboráció — a világ eleve kész, szörnyű körülményeivel szemben. Ezzel is magyarázható, hogy ezeknek a műveknek a terjedelme, belső, lelkinek is nevezhető energiája a hosszú versmenetet kívánja meg, de ezt egyáltalán nem érezzük hosszadalmasságnak: a forma kitöltött, egész. Ennek illusztrálására hadd bocsájtkozzunk legalább egy áttekintő versszemle erejéig az együtt ■ járás egyik csúcsának tartható mű, a tükröződés vizsgálatába. A költemény egésze: egyetlen, szaggatott részekből, ívekből felépülő versmondat, mely ad personam a mottó szerzőjéhez, Vladimir Holanhoz szól. Az éjszaka mélyén, pontosabban: végén vagyunk, a tűz és a hideg kettős övezetében, a „Semmi nyilvánosházában”. Végig egy ébredési fázisban fut az „álom”, egy természeti és mélytudati sodródás viszi: Üszás ez: „a víz púpja alá” is lehet látni „egy kopár / medence falai között”. Mindez egyúttal belső ébrenlét, a tudatban a „parányi, dermedt” göbbel. A költő testét — egy következő képi sorozatban — mint beteget, kiterítve is látjuk. Ö az üldözött, aki mintha nemcsak a víz alatt járná hurkolódó útjait, hanem talán menekülhetne is egy hídon, „palackkabátos szellemek”-től űzötten, néha, úgy tűnik, gyalog, néha meg úgy, mintha egy mágikus hajtómű pedálját hajtaná. A feladat nemcsak a megmenekülés, hanem annak a megértése: mi ez? maga a halál kísértése talán? S ekkor, mint valami tüdőt, szívet szaggató futásban a „hajnali huzattal” — ferdén-keresztbe — egy más irányú látomás-soroZat indul meg, az, amelyről a mottó is jelzést adott: „megpillantottam a két / holdat, szorosan, kínzóan világos éllel / feszültek egymásnak, piszkozott élénk színű / zsírhullámok eredtek meg a . .. . korong hasán . ..” Ez a kettős hold, amely a hentes tükreként foglalja el a képi mezőt végül — a katasztrófa beteljesedéséhez, talán a „halál arcával” való szembenézéshez viszi el a költeményt. Az a gyermeki kiszolgáltatottság és ugyanakkor a folyamat vezetésének férfias ereje, amely ennek a versbeli nagymondatnak a végigküzdését. megszabja, az érzékek és a formáló tudat kettősségével feszíti, hevíti a költeményt.

Az „együtt-járás” kifejezés, Marno János kötetének címében sem csak úgy értendő, mint a coitus szó tükörfordítása, hanem úgy is, hogy a költő a létezés mélyeibe szállva, a művészet kegyetlenül jó, áldottan szörnyű isteneivel jár együtt.

(Kozmosz könyvek, 1988)

662