Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Fogarassy Miklós: Vas, vér, jód (Marno János költészete) (kritika)

pe, amelyre igencsak érdemes felkapni a fejünket, mert még az avant- és az ar riére-garde vonások is szabálytalanul ötvöződnek benne, hiszen a „színre szín”, a „mindent vagy semmit” igényének maximalitása a preromantikus, romantikus költők szellemi képét is előhívja.

Abban viszont teljes a Marno-versek konszenzusa a legeslegújabbkori poézissel, hogy nem ad lehetőséget a költői teremtés „naiv”, „organikus” felfogására — megújítja és a maga számára újra statuálja a költészet bölcseletét is. Ártatlanság nincs, vers csak úgy már nem fakad, az ihletet a helyzet tudatossága kontrollálja: kikerülhetetlen az írás, a vers-írás miért-jeinek szüntelen firtatása. „A modern költészet valóságelemei nem preformáltak — írja egy kortárs kritikus — in adu esik rájuk a költő választása”, s tegyük hozzá, hogy ennek a választásnak az én szerinti különbözősége Marnonál minduntalan a figyelem tengelyébe kerül. A versírás materiális anyaga, a papír, a betű, sőt a nyelv hangjainak „horpasza”, a költői műhely „papírgödre” — az ilyen motívumok igen gyakran térnek vissza a költeményekben, ráébredő tudatossággal, ellenőrzöttséggel; ennek a poétikai reflektált- ságnak őnála igen nagy a jelentősége (nem véletlen, hogy beszédes verscíme egy nemzedéki antológia élére is került, a naivitását vesztett mű „A költészet másnap- já”-nak terméke). Költeményeinek koherenciájára, nagyszerű belső egységére vet viszont fényt, hogy ezek a momentumok egyáltalán nem külön, mintegy „hozzáadott” intellektuális elemekként merülnek fel bennük, hanem úgy, hogy a versek testi, biológiai és szellemi vetületei egy síkba kerülnek, de legalábbis egymásba metszettek.

A defloratióban, ebben a viszonylag korai szövegben is felmerül már a lírai énnek ez a sajátos helyzete: „a költő hanyatt esett” — írja, majd a motívum később így alakul: „a költő üldözött és magányos folyik már ellene a hajsza az első forradalmi vers miatt”. A félmúlt; erőmű szinte folytatja ezt az idézetsort: „a költtő megszívja kialudt / cigarettáját // megigazítja, lesimítja / a bőrt //a járomcsontján, //és szétkémlel // ? mi van most”, majd később: „a költtő a vízbe köp //a besúgó felriad ...” A hanyatt esés, a szövegrész későbbi t-hangjait már a költő szó hangkettő- zéses deformációjában is pattogtató nyelvi forma a groteszk és a tragikus határán tartja a megjelenítést; semmiképpen sincs itt „mitizált” alkotói szerep. Az éles rálátás, az alanynak ez a távolságtartó képe — „mintha fenn ülnél / józan távolságra a képtől, ez a vers / áthatolhatatlan rózsaszínje” — idővel még beljebb nyomul a megjelenítés közegébe, mintha beleverődne a költői anyagba, s válik „a vers közti egymásragyűrt hullaréteg”-gé, vagy olyan imaginációvá, amelyben a „meghajtogatott gondolat” kerül igen plasztikusan a költemény szorosra préselt menetébe.

„Forró, bíborfekete sár ömlik szét a / papíron, szélcsend van” — jelenik meg a szerelem fölöslege című vers egyik kulminatív pontján a jellegzetes Marno-látomás a maga nyers és vad gyönyörűségével. A költői műhely sem az alkotás holmi békés helye; inkább földalatti keszon, ott ömlik el ez a színes massza, ez a bíborló sár — a környező világ közönyös-fehér állagának is ellenében.

Érdemes felfigyelni arra is, hogy ezek a gyötrő-gyönyörű költői helyek, s bennük komprimálódó képzetek — az álomszerűség felszabadító terében — voltaképpen világunk kollektív képeit hozzák elő. A tudatállapotnak ebben a hallucinatív és tudatos helyzetében egy terra cognitá-va ismerhetünk; Marno furcsa fémketrecei, felhágólemezei, a vaskemény anyag rozsdás, roncsolt elemeivel folyó küzdelmei: világunk fél-roncsai mutatkoznak meg holmi iszonytató hulladék-telepen. A költői asszociációknak ez a jellegzetes köre a környező valóság hiteles, reális „jeleiként” is funkcionálnak. Sőt, azok a pszichikai komplexek, amelyek a féléber állapotban menekülő katona alakjában kerülnek a megjelenítés síkjára, vagy a büntetlen bűnösség lelki szorongattatásának vergődése, a „palackkabátos szellemek” víziója is egy korélmény tükröződéseiként foghatók fel — bármennyire is perszonális, extrém is sokszor a rész, egészében közös tapasztalásokat ránt fel a mélyből. Vas-világ ez, meg véres is, a szemekbe maró jód freccsen.

661