Életünk, 1989 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Fogarassy Miklós: Vas, vér, jód (Marno János költészete) (kritika)
FOGARASSY MIKLÓS Vas, vér, jód MARNO JÁNOS KÖLTÉSZETE Az eredetiség erejével ható költészet — ismételten, bár mindig frissen érő meglepetés ez! — sohasem igazán „korszerű” és nem is „szabályszerű”. Feltehetően azért, mert saját statútuma van — a versek vektorai merészen, mintegy ferdén-keresztbe metszik át az épp kialakult esztétikai és formahagyományt, legalábbis annak megülepedő, konzerválódó halmazát. Az igazi költészet sokszor hat ránk evidens módon és mégis kérlelhetetlen erőszakossággal, Marno János 1987-ben megjelent együtt ■ járás című kötetében szereplő, illetve az azóta megjelent költeményeket olvasva az az érzésünk, képzetünk támad, mintha ezek a művek — holmi mágikus költői fizika szerint — különlegesen erős „gravitációs teret” képeznének ki maguk körül. Az eredmény: beláthatatlanul világos érzelmi-indulati bonyodalom megjelenítése; vad, érzéki sűrítettség, és egyúttal valami éles luciditás együttállása. Marno költői gondolkodásmódja a zsigerekig, a csontsejtekig, a nyirokedényekig hatol néha, de legalábbis szüntelen alábukdos az érzékelése a biopszichikai tapasztalások mélyeibe, ám mintha érzelmi energiáit is innen — a sötétbe, a Semmi-be veszés visszaforduló hőköletében nyerné, kamatostul. Meggyőződésünk, hogy már az első Marno-versek igen lényeges paradoxona (ebben alapvetően tér el a klasszikus szür- verse igen tisztázott, érett formában mutatja ennek a „költői kutatásnak” az eredményeit, s azokat az alapokat, nyelvi és képi struktúrákat, amelyeket a költő az egzisztencia drámai helyzetének kifejezésére műveiben felhasznál. A Marno-versek tartalma így aztán aligha elválasztható versbeszédük lelki- poetikai természetétől. A bennük gerjedő, pulzáló felfokozott életállapotot érzékelve az álomfolyamatokból ismert, sűrített, többféle érzékszerv tapasztalatát összekapcsoló belső percepcióra kell emlékeztetni. Az a sajátosan gátolt, de mégis vehemens lelki aktivitás azonban, amelyet álomképek sorának, álmodásnak nevezünk, és amelyeknek tartalmilag századunk lélekbúvárai oly fontos státust juttattak érzelmi életünk elemzésében, inkább csak a köznapi tapasztalatok nyújtotta hasonlatai ezeknek a lírai processzusoknak. Igaz, a köznapi ráció, a logikai kapcsolódások mechanizmusai itt is felfüggesztődnek, de ebben az így megnyíló közegben az érzelmek és indulatok sajátosan torlódnak, zuhannak, lökődnek, sűrűsödéseik, továbbvonagló vergődésük nyomvonalain az emberi egzisztencia igen mély drámái juthatnak a nyelv, az artikuláció felszínére. A versfolyamat álomhoz hasonlító menetét — s ez a Marno-versek igen lényeges paradoxona (ebben alapvetően tér el a klasszikus szür- reaizmus irracionális automatizmusaitól) mindvégig egy olyan, összpontosító értelmi elemzés kíséri, amely az énnek és a világnak a képét metszőén kontrollálja is. A szóbanforgó versek tehát élesen fogas kérdések sorjázásainak is tekinthetők, s ezt szinte szó szerint lehet venni: ezek a „fogak” a testi létezés nyers, sötét anyagába tépnék. Az egyensúlyost, a „köztes” tapasztalati világot elutasítva-kivédve Marno János kihívóan emésztő költői világot teremt, s ezért művei a kortársi tendenciáktól is jócskán eltérnek. Akár az ún. posztmodern, szkepszisben, iróniában és áhítatban fogant pályatársi művekkel, akár a textuális szövegszerkesztéssel, a kulturális referenciák új formáival kísérletező művekkel vetjük azt össze, mélységes komolyságával, a „műviség” játékos-frivol könnyítéseit nélkülözni kívánó attitűdjével — meglehetősen magányos az ő vállalkozása. Ennek a költészetnek máris olyan az összké660
